Interjú Forrai Tamás atyával
Március 18. óta az egészségügyi helyzet miatt Kanadában, sőt világszerte nem tartanak nyilvános miséket, így a torontói Szent Erzsébet templomban sem. Mennyiben befolyásolja a plébánia mindennapi működését a helyzet?
Minden szinten befolyásolja életünket a járvány. Először is a közösségi életünk válik szinte lehetetlenné, pedig az „eklézsia”, az egyház az a találkozást jelöli, ahol Jézusra emlékezve összejövünk. Másodsorban az egyéni, személyes kapcsolatok válnak nehézzé éppen akkor, amikor egymást kellene még jobban segítenünk. Mindkettőt alapvetően és kreatívan kell újra gondolnunk, amit nem könnyű megtenni egy alapvetően hagyományos találkozási időpontjaira és formáira építő diaszpóra közösségben. Érzem, hogyha közösségünk tagjai egészségesek is maradnak, olyan mértékű változásban vagyunk, ami a mélyben szétzilálhat bennünket.
A húsvéti készülődés időszakában vagyunk, hogyan készülődhetünk az ünnepre a négy fal között?
A család a „kis egyház”, tehát rengeteg lehetősége van az otthoni készületnek. Ehhez azonban az kell, hogy a konkrét családok öntevékenyen és felelősséget vállalva tegyék ezt. Ilyenkor látszik, hogy kulturális vagy vallási közösségeink mennyire hordozói vagy inkább csak fogyasztói életünknek. Saját közösségünkben az elmúlt években éppen ebben az irányban indultunk el, de azért ez hosszú út.
Az elmúlt hetekben azért dolgoztunk sokat, hogy felkészítsük a családokat sok konkrét ötlettel. Egy vasárnapi misébe bekapcsolódhatunk és elmélyülhetünk online is, ha a család erre közösen felkészül az aznapi evangélium elolvasásával, ha időben és minden mást kikapcsolva tud leülni a képernyő elé… Egy irodalmi délután programot egy időre helyettesíthet egy online beszélgetős könyvklub… A magyar iskola órái helyett lehet küldeni otthon, az édesanyával elvégezhető feladatot… A csoportokban zajló és heti – akár többszöri – találkozást jelentő közösségi találkozások sorát szükség esetén áthidalhatja a sok egyéni telefonos érdeklődés… Mégis mindegyik esetben érezzük, hogy ez csak átmeneti és felszínesebb síkon tudja helyettesíteni a közvetlen emberi találkozást.
Húsvétra készülve legalább arra érdemes figyelni, hogy állunk ellen a külső információk áradatának: teremtsünk több csendet és időt a lényegre figyelésnek. Ha ekkor tudok figyelni a biblia szavára, ennek a visszhangjára a szívemben és ezt meg tudom osztani a családban, az otthon is el fog vezetni a feltámadás igazi öröméhez!
A Szent Erzsébet Plébánia az egyik központja a torontói kulturális életnek is: bálok, rendezvények, irodalmi estek, főzőklubok, képzőművészeti kiállítások színesítik a programok sorát. Bár a tavaszi események nagy részét sajnos törölték, bizonyára készülnek a nyárra és az őszre. Milyen programmal várják a híveket?
Igen, ha reálisak vagyunk, akkor talán szeptemberben fog lassan újraindulni a közösségi élet. Fel fogjuk venni a fonalat, ahol elszakadt és folytatni fogjuk a legelején abbamaradt zenei „vesperásunkat”; újraépítjük a most félbeszakadt új közösségi beszélgetés-sorozatainkat; meg kell emlékeznünk majd a most valószínűleg elmaradó Trianon évfordulóról… folytathatom a sort a mostani félév rengeteg megszakadt folyamatával. Mégis fontosnak érzem már most kimondani, hogy nem lesz elég ott „folytatni”, ahol abbamaradt! Nem látjuk még, hogy milyen állapotban és milyen tapasztalatokkal kerülünk ki ebből a mással nem összehasonlítható állapotból. Valami új lesz, lehetőségekkel és veszélyekkel, amire nagyon figyelmesen és reálisan (azaz: alázatosan) kell készülnünk.
A plébánia közösségi médiás megjelenése nagyon erőssé vált az elmúlt időszakban: Facebook-on, Youtube-on és Instagram-on is követhetik a hívők az aktualitásokat. Ezen olyan platformok, amikkel könnyen meg lehet szólítani a fiatalokat. Ezen erős közösségépítő szellemben hogyan látja a közösség jövőjét?
A járvány most mindent felkavar, de enélkül is egy fontos átalakuláson mennek keresztül közösségeink. Egy erőteljes korosztály, az ötvenhatosok és a régi emigráció elhagy minket és még nem látható, hogy mit és hogyan fognak átvenni az utánuk jövő generációk. Emberileg nézve csak akkor van jövőnk, ha sokkal jobban figyelünk egymásra és az „idők jeleire”. Ha személyesen, egyenként, újra és újra elköteleződünk olyan értékeink mellett, mint a keresztény hit, a közösség és magyar kultúra. Azaz nemcsak arra építünk, ami volt, hanem a ma kihívásaira válaszolunk. Enélkül csak sodródunk és szétszóródunk.
Igen, megtesszük, amit lehet a kommunikáció terén, de nem ez fogja megoldani a jövő kérdéseit. Ha ez aránytalanná és igazi alapok nélkülivé válik, akkor mindez csak elvonja figyelmünket a lényegesről: mi tesz valóban boldoggá? Hogyan leszek igazán önmagam éppen a közösség által? Fontos-e és mennyire a hitem és a kultúrám? Hogyan tudok csupán fogyasztóból felelős, „jó gazdává” válni környezetem számára? Találkozva végességemmel, korlátjaimmal el tudom-e fogadni a végtelenül szerető Istent?
