– Hol született, kedves Anton Atya?
– Romániában, Moldvában, Nagypatakon, csángó családban. Hatan vagyunk testvérek, a legkisebb én vagyok.
– Hogyan beszéltek otthon?
– Csángóul.
– És az iskolában?
– Ott csak románul, de tudta mindenki, hogy csángók vagyunk. Így is csúfoltak minket a román gyerekek, de minket nem érdekelt.
– A templomban milyen nyelven imádkoztak?
– Románul, a papunk is román volt. Csak 3–4 imádság volt, amit magyarul énekeltünk mi gyerekek.
– A bálok, lakodalmak alkalmával milyen zene szólt, mit táncoltak rá?
– Az én fiatal koromban már nem volt körtánc, vagy népzene, mi már diszkóba jártunk.
– Mikor történt a hívás? Emlékszik konkrétan egy történésre, villanásra?
– Nem, én egész kicsi koromtól pap akartam lenni. Nekem ez volt a természetes, ebbe nőttem bele. Gyermekkoromban tetszett, hogy ministránsként segíthettem a misék alatt, később tudatosult bennem, hogy ezt szeretném hivatásomként is. 18 éves koromban fel is vettek az iskolába, de 3 hónap múlva a kommunisták kidobattak 10 főt, amibe én is benne voltam. A püspökünk sem tudott segíteni, 3 éven keresztül próbáltam még felvételizni, aztán elgondolkodtam, hogy ha ennyi akadály van előttem, talán a Jóisten mégsem akarja, hogy pap legyen belőlem. Közben elvittek katonának, pontosan 1 év, 4 hónap, 5 napot szolgáltam. Építéseken is dolgoztam, elgondolkodtam azon is, hogy családot alapítok, de Isten hívása erősebb volt.
– Hogy talált vissza a saját útjára?
– 1990–ben, a forradalom után jött a hír, hogy Nisiporeştiben újra indult a ferences rend, októberben már Lujzikalagorban novícius lettem.
– Miért a ferencesekhez jelentkezett?
– Azt csak a Jóisten tudja, Ő választott ki engem. Kicsi koromtól több alkalommal is „belebotlottam” a ferencesekbe. A falunkban is volt három, de a kommunizmus alatt, amikor én gyerek voltam, csak titokban beszélhettünk róluk, hiszen a rendet feloszlatták, ők civil ruhában jártak. A Jóisten úgy rendezte, hogy később azután az egyikőjüktől hallottam, hogy újra megnyílik a lujzikalagori rendház. Ekkor nagy döntés előtt álltam: a világi életet válasszam, vagy a Jóistent. 2 hét múlva az egyik barátom is megemlítette, hogy jelentkezhetek a rendbe. Ez a jel már egyértelmű volt számomra, hogy tudjam, mi is az én földi utam.
– Nagypataktól Isztambulig nekem azért hosszúnak tűnik az út. Hogy került ide? Milyen állomásai voltak az életének?
– Az olaszországi Assisiban tanultam 7 évet, ott szereztem master diplomát is. Az ottani évek alatt mindig is ott motoszkált bennem, hogy ferences misszionáriusként tudnám legjobban szolgálni Istent. Meg is írtam a kérvényemet, és el is képzeltem, hogy majd esetleg Afrikában, vagy a Távol-keleten fogok szolgálni. Ehhez képest rövid időn belül felajánlották Isztambult. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ott lesz szükség a segítségemre, munkámra.
– Mikor érkezett ide Isztambulba?
– 2018 október 3-án volt 20 éve. Most emlékeztünk meg róla a napokban.
– Hogy került azután kapcsolatba az itteni magyarokkal?
– Egy hívővel beszélgettem angolul, amikor kiderült, hogy magyar. A beszélgetéseink során szereztem tudomást arról a lehetőségről, hogy megszerezhetem a magyar állampolgárságot. Így kerültem kapcsolatba az isztambuli főkonzulátussal, és az akkori főkonzullal, Kiss Gábor úrral. Ő vetette fel a Rákóczi emlékmise ötletét, amit azóta is minden évben megtartunk.
– Én úgy tudom, hogy egy pár évig magyarul is tanult itt.
– Igen, Karakaya-Walla Helga segített, hogy a csángó magyarom magyar magyar legyen.
– Itt vagyunk most Isztambul Sariyer városnegyedében, a Meryem Ana templom közösségi termében. Mi is történik most itt?
– Ma volt a havonként megtartott magyar nyelvű misénk, most pedig fő kint a gulyás, az udvaron meg magyarok beszélgetnek, a gyerekek játszanak. Körülbelül 70 magyar, vagy azok barátai jöttek el ma, hogy kötetlenül beszélgessünk, no meg jókat együnk.
– Ez végszónak is megfelel, közben az illatok elérték a közösségi termet, már igencsak hívogatnak minket. Köszönöm a beszélgetést!
