Interjú Horthy Nándor festőművésszel
Rengeteg kiállítása volt és legtöbbször festményeiről, ihletről mesél. De mit tudhatunk az alkotóról? Mi az Ön személyes élettörténete?
Visszamennék 50-60 évet, amikor a kommunista borzalmak idejében, kitelepített családommal együtt Kondoros községben éltünk - már amennyire az életnek lehet nevezni. Egy állami gazdaság területén dolgoztunk paraszti munkát, amikor is a feleségem azt mondta nekem: “Ha egyszer egy akkora lyuk lesz a határon, hogy azon mi kiférünk, akkor elmegyünk.” Nem a hazából, hanem ebből a rendszerből - mert itt nekünk jövőnk nincs. Ez történt 1953-ban. A forradalom után a magyar lakosság 4%-a menekült el otthonról, és közöttük voltunk mi is.
Fél évet Olaszországban töltöttünk, majd onnan Winnipegbe kerültünk. Feleségem állapotos volt ekkor. Winnipegbe érkezvén természetesen minden munkát elvállaltam, gyárban dolgoztam. Egészen addig, amíg összeszedtem annyi pénzt, hogy Torontóba költözhettünk. A költözés után a feleségemet kezdtem rábeszélni a festésre, mivel már otthon foglalkozott ezzel a művészeti területtel. Bár korábban vízfestékkel dolgozott, Kanadában az olajfestékre tért át. Én mint zenész dolgoztam, mert szaxofont, klarinétot és fuvolát tanultam. Éjjel dolgoztam mint zenész, nappal a feleségemnek segítettem a képeit eladni.
Ekkor találkoztunk egy magyar ügynökkel, Friedmann Bandival, akinek nagyon sokat köszönhetek. Az ő segítségével lettünk bevezetve a festés kanadai világába. Attól kezdve a feleségem rendszeresen dolgozott. Én közben kitanultam a címfestési szakmát. Magamat teljesen autodidakta festőnek tartom, nem tartom magamat művésznek. Úgy gondolom, az 1500-as évek festői az igazi művészek.
Említette, hogy ötven éve részese a kanadai művészeti életnek. Manapság Torontót képzőművészeti központnak is szokták hívni New York, Párizs és London mellett… De milyen volt a művészi élet ötven éve?
Az emberek igénye akkor nem is a művészet felé orientálódott, mint inkább a dekorációs festményeket vették, és annak volt kereslete. Mint annak idején mondták: minden házból lekerült a tükör és helyette festményt helyeztek el. Anyagilag viszont nagyon jó időszak volt, mert mindenki, aki tehette képeket vásárolt. Friedmann Bandi, aki ekkor ebben a közegben mozgott, nagyon támogatta, nagyon felvitte a kor magyar festőit, és sokukat segítette azzal is, hogy témaválasztásban mit “kell” festeni, hogy aztán megélhessen belőle a művész.
Mi soha nem törekedtünk hírnévre, mindig csak az járt az eszünkbe, hogy szabadok legyünk és megélhessünk. A festészetben is rengeteget kell dolgozni, megállás nincs. Aki önmagának dolgozik, az jól tudjuk, hogy 24 órát dolgozik.
Nemcsak alkotóként, szervezőként is résztvett a torontói művészeti életben. A kanadai-magyar művészek alkotta HUVAC csoport (Hungarian Visual Artists of Canada) alapítójaként mi volt az a szándék, ami létrehozta az egyesületet?
2000-ben, amikor a milleniumot éltük, egy nagyszabású kiállítást szerveztek, amiben én is résztvettem. Attól kezdve megvolt az elhatározás, hogy a festőklubot össze kellene szervezni. Sokáig voltam elnöke a klubnak, most elnökhelyettesi pozícióban vagyok. A jelenlegi vezető Schultz Gábor, aki nagyon jól intézi a HUVAC dolgait. Nagyon büszke vagyok rá, hogy 18 éven keresztül össze tudtuk tartani ezt a csoportot. Ma már ott tartunk, hogy egy felemelő érzés egy festőnek közénk tartozni. Ezt a 18 évet minden szponzorálás nélkül végeztük el eddig. Az utóbbi években a torontói Főkonzulátustól kaptunk anyagi és erkölcsi segítséget. Valamint a Kanadai Magyarság című újságtól, Aykler úrtól kapunk rendszeres támogatást hirdetésekben. Jelenleg három kiállításunk van előkészítve. Már harmadik éve online kiállítást is szervezünk, amit a világ bármely részéről megtekinthetnek.
2017 novemberében volt legutoljára nagyszabású HUVAC kiállítás. Az eseményen számos fiatal művész is kiállította alkotásait.
Nagyon fontosnak tartjuk a fiatal generáció megjelenését. Az első lépés volt Schultz Gábor vezetői átvétele, azóta igyekszünk fiatalokat szerezni a csoportba. A következő online kiállításunkra Kanadából bárhonnan, díjmentesen jelentkezhetnek művészek, ha belépnek a csoportunkba. Bízunk benne, hogy nagyon sok fiatal csatlakozik majd így hozzánk.
A festészetben mindig meghatározóak az inspirációk…
Ez egy nehéz felvetés… Annyi művész élt a történelemben. Képzeljük el, a Sixtusi kápolna mennyezetét megfestő művész, aki több mint 500 évvel ezelőtt dolgozott a freskókon - ezek jelentik az igazi művészetet! Akkoriban nem voltak elektromos készülékek, felfoghatatlan csodákat alkottak, ez az igazi művészet. Manapság annyi mázolmányt látni a piacon, a galériákban. Az ember ilyenkor azt mondja: ez nem művészet… Azok, akik csak absztrakt képeket tudnak festeni, azok szerintem nem művészek, abban nincs művészet, csak a véletlen sikere. A művészet Michelangelot, Raffaellot és többieket jelenti.
A digitális forradalom a festészetet is elérte, manapság már számítógépen is alkotnak digitális festményeket, online aukciósházakban vehetnek az érdeklődők képeket. Ön mit gondol erről a fejlődésről, mi lesz a jövő?
Határozottan fejlődésnek tartom, de a digitális művészethez nem értek. Megkérdőjelezem, hogy ezt az ember alkotja vagy a gép. Gyönyörű dolgokat látni, de nekem az a véleményem, hogy - mint a zenében a klasszikus zenének mindig meglesz a közönsége - a klasszikus festés sem fog eltűnni. Egy komoly festménynek mindig meg lesz a kedvelője és vevője.
