Ingeborg Käppler rejtélyes személyisége
A szerzőnek az elmúlt években egymás után jelentek meg újabb könyvei, melyek kapcsán mindegyikről elmondható a szerzőt idézve:
„Fontosnak tartom, hogy beszéljük ki a múltunkat, ne legyenek tabuk és titkok! Írás közben többször eszembe jutott az utánam jövő generáció. Vallom, hogy joguk van tudni nemzetünk tragédiájáról. Nem kell attól félni, hogy nem értik meg a történelem kisiklásait, vagy megijednek. Tapasztalatból tudom, ha nyíltan és őszintén beszélünk a 20. századról, méltó, igaz, bátor emberré válhat valaki.”
Korábban a Collegium Pázmáneum és a Kaláka-Club közös szervezésében már találkozhattak a bécsiek a Pázmáneum dísztermében a Paprika rummal és az Angyal a földi pokolban című könyvek szerzőjével ,Zsuffa Tündével, akivel akkor Nagy-Ricsóy Nóra újságíró beszélgetett szenvedésről, emberi sorsokról, kitartásról és hűségről.
Az Ingeborg című könyvbemutatón a házigazda Varga János rektor köszöntötte a szerzőt, valamint a hallgatóságot. Elmondta, hogy a szerző korábbi könyveinek megjelenése előtt volt alkalma elolvasni a kéziratokat, amelyekből kiviláglott Tünde írói vénájának nagyszerűsége, és alapos kutatói munkája, amelyek a regények kortörténeti hűségét támasztják alá. A könyvbemutatón a szerzővel Nagy Alexandra az ORF munkatársa beszélgetett és a szervezők részéről az „Europa”-Club elnöke, Smuk András is méltatta a szerzőt. Hogyan is született meg könyv és a 20. század mely éveiben, hol játszódnak, az eseményszálak, amik egy különleges és titkos világba engednek betekintést nyerni? Az Ingeborg regényt a szerző nagybátyja emlékének ajánlja, akit a 80’-as években a hatalom a halálba kergetett és mindazoknak, akik úgyszintén a totalitárius rendszer áldozataivá váltak. „Minden kor emberének kötelessége a múlttal való szembenézés és a hátborzongató valóság feltárása, nevén nevezése. Sok embernek azonban nincs ehhez bátorsága, mert egy rendszer bukása, egy diktatúra megdöntése nem hozza meg minden esetben a teljes szabadságot, és nem szűnik meg a fenyegetettség érzete.”- fogalmaz a szerző.
Az Ingeborg című regény nem történelemkönyv vagy dokumentumregény, hanem inkább emberi sorsok képkockái, amelyek lepergése során betekintést nyerünk a 20. század sötét évtizedeiben élők hétköznapjaiba. Mindezen élettörténetek kapcsán megfogalmazódik a kérdés, ahogyan a regényben is, hogy miért és mennyire torzítja a személyiséget a hatalom és a pénz? Mekkorát lehet bukni és van-e abból a helyzetből kiút? Jóvá lehet-e tenni a károkat? Ki az ártatlan és a bűnös? Meddig ér el a hatalom keze?
Ingeborg története valós történelmi tényeken alapul és néhol létező történelmi helyszíneken játszódik. Több helyen felbukkannak ugyan valós történelmi személyek és szervezetek, de kitalált helyzetekben szerepelnek. A szereplők, azok nevei és karakterei azonban a képzelet szülöttei. Minden egybeesésük a valósággal és hasonlóságuk a létező személyekkel pusztán a véletlen műve.
„Veszélyes dolog, ha valaki mindenét kész feláldozni a céljai érdekében. Zsuffa Tünde új regényének főhősnője, Ingeborg Käppler viszont úgy érzi, semmi sem túl nagy ár azért, hogy megszabaduljon Lipcse külvárosi munkásnegyedéből, az NDK cementszínű sivárságából. Bár a rossz oldalon áll, kiszolgáltatott bábból fokozatosan a legerősebbek egyikévé válik. Veszedelmes táncot jár az életeket felőrlő hatalommal, a hírhedt keletnémet titkosszolgálat kötelékében. A kémnő életében azonban egy váratlan tragédia mindent átformál…”
Sok évvel később, a bolíviai sósivatagban, ahol a Föld és az Ég összeér, találkozik a zsarolás és megfélemlítés elől menekülő Caroline Noire-ral. Egy francia lánnyal, akinek nincs más bűne, mint hogy rosszkor volt rossz helyen. Caroline hamar rájön, hogy bár Ingeborg éppen olyan kegyetlen ember, mint azok, akik Párizsban tönkretették az életét, mégis bíznia kell a nőben.
A most feltett kérdések igazán kíváncsi teszik az olvasót, amelyekre a regény alapján valahol, valamikor önmagunknak is meg kell válaszolnunk életutunk során a céljaink érdekében meghozott döntéseink, cselekedeteink megítélő önvallomásaként. Hogy a regényben a sok rosszat elkövető Ingeborgnak megadatik-e a személyes megváltottság lehetősége és képes lesz-e önmagával szembenézni a sósivatag tükrében a regény elolvasásig talány marad számunkra. Milyen változást vált ki Caroline-ból az Ingeborggal való találkozása és tud-e abból erőt meríteni ahhoz, hogy felvegye a harcot azok ellen, akik meghurcolták, vagy utoléri a hatalom keze? Mindenképp utána járok.
A könyvbemutató végén feltették a szerzőnek a kérdést, hogy a korábbi három regényének Antóniája vagy Ingeborg áll személyiségéhez legközelebb? Válaszában a szerző az utolsó személyi karaktert nevezte meg, mivel úgy érzi, hogy ennek a regénynek a megírása által tudott igazán kivetkőzni azokból a gátlásokból, esetleges megítélésekből, amelyek a mű megszületését előidézték és feltárják a bemutatott személyeken keresztül a (mocskos) csúnya, valós világot. Mérföldkő a szerző életében ennek a regénynek a megírása, mivel a múlt és a jelen fájó emlékeit, tapasztalatait, az elhallgatott igazságok kimondása, leírása által tartja képesnek csak feldolgozni. Bizonyára ma is sokan vannak olyanok, akik több évtized elteltével, bármennyire is a demokratikus rendszerekről beszélünk, azok legitim működését hangoztatjuk: félnek, félnek és félnek feltárni személyiségüket, vagy akár elszenvedett fájdalmaikat. Önmaguknak megbocsátottak, bocsánatot kértek vagy ki kinek kell megbocsájtson?
A lényeg, hogy a vágyott álom valósággá vált és Zsuffa Tünde esküjéhez híven fiával Pepével hazatér Magyarországra. „Esküszöm, hogy egyszer hazatérünk” – ezzel kapcsolatosan Varga Gabriella cikkét ajánlom elolvasni. A hazatérés hosszú út nemcsak fizikai, de olykor kemény munkát követelő lelki út is, amikor a test, a lélek, és a szellem valósága egységben a szív hazájában otthonra, békére és nyugalomra talál, akkor elmondhatjuk itthon vagyunk.
Kép: Czyzyk László
