A tárlat a „A Szovjetunióba hurcolt magyar politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve alkalmából a Magyarság Háza programsorozata Magyarországon és a Kárpát-medencében” rendezvényfolyam keretében érkezett Linzbe 2017. március 25-én. A Szent Antal-plébánia huszonnégy tablóval körbevett közösségi termében e sorok írója – Kőrösi-ösztöndíjasként, mint a rendezvény háziasszonya – elmondta: megtisztelő e közösség számára, hogy a szervezők Linzet is a felkeresendő helyszínek közé választották és a kiállítás a felső-ausztriai tartományszékhelyre is megérkezhetett. Egyúttal felkérte a Magyarországról érkezett vendégeket: Csibi Krisztinát, a Magyarság Háza igazgatóját és Petrás Mária Prima Primissima- és Magyar Örökség-díjas népdalénekest, gyújtsák meg a kegyeleti gyertyát, hogy annak lángja az egész megemlékezést végigkísérje.
Üdvözlőszavaiban Tőkés Enikő, a Felső-Ausztriai Magyarok Kultúregyesületének elnöke rámutatott: nagyon szomorú eseményre emlékezünk ma, de rendezvényünk által mi is emléket állítunk nemzetünk ártatlan áldozatainak. „A Kárpát-medence minden tájáról elhurcolt magyar férfiak között ott volt az én gyergyóremetei anyai nagytatám is, Balázs Abri Sándor csizmadiamester, aki közel négy évet volt muszkaföldön. Az embertelen világ, ami ezekben a kényszertáborokban uralkodott, mai ésszel szinte fel sem fogható. Évtizedekig lelki teher volt erről beszélni, sokan nem is tudtak már mesélni sem, mert a hazatérésük után nem sokkal belehaltak az évek alatti borzalmas körülmények között kialakult betegségekbe. A testileg-lelkileg meggyötört, megkínzott nagytatám is alig pár hónapot élt még a hazatérése után. Így maradt az én édesanyám is kilencévesen árván. Az ilyen emlék, az ilyen sors egy életre megpecsételi az ember lelkét és nagymértékben befolyásolja az életfelfogását is” – szólt saját családjának érintettségéről erős elérzékenyüléssel Tőkés Enikő. Szavait ezzel zárta: „Legyen a mai rendezvény közös tiszteletadás minden áldozatnak, s ne csak a muszkaföldre elhurcoltakra emlékezzünk, hanem a XX. század többi szomorú erőszakos cselekményeiben elhalálozottakra és sebesültekre is.”
Vencser László morálteológus, az ausztriai idegen nyelvű lelkészségek országos igazgatója a jelenlévőket a Magyar Országgyűlés elnöke, Kövér László szavaival köszöntötte, melyek szerint „a történelmi múltra kegyelettel és pontosan kell emlékezni, mert a jelenben így lehet felelősen cselekedni, továbbá így lehet reményt adni a jövőnek”. A továbbiakban kiemelte, hogy közös történelmi eseményeinkre való közös visszatekintésünk, nemzeti ünnepeink közös megünneplése mind azt fejezi ki, hogy egy nemzethez tartozunk, bárhol is van a szülőföldünk és bárhol is éljünk a világban. Ez a kiállítás az emlékezés mellett felszólítást is jelent számunkra a jövőre nézve: fel kell mutatnunk a világnak a történelem fájdalmas fejezeteit is, hogy abból tanulhasson a jelen és a jövő nemzedéke – hívta fel a figyelmet Vencser László, majd Soren Kierckegard (1813–1855) dán filozófus-teológus gondolatát adta útravalóul: „Az élet csak úgy érthető, ha visszatekintünk, de csak úgy élhető, ha előrenézünk.” Mi visszatekintünk, hogy megértsük az életet, és előrenézünk, hogy azt élni tudjuk. Kívánom, hogy a kiállítás segítsen minket itt a diaszpórában magyar keresztény jövőnk építésében, hittel, reménnyel és összetartó szeretettel – zárta szavait az ünnepi szónok.
Gyóni Géza Csak egy éjszakára… című versét a kultúregyesület három tagja: Froschauer Ildikó, Máthé Gergely és Klein Tibor tolmácsolásában hallgathatták meg a jelenlévők, majd Petrás Mária újabb énekszáma után a kiállítást Csibi Krisztina nyitotta meg.
A Magyarság Háza igazgatója beszéde elején felidézte: a második világháború évei alatt és azt követően közel egymillió magyar állampolgár került a Szovjetunió foglyaként a győztes nagyhatalom különböző táboraiba. A politikai foglyok mellett a polgári lakosság tömegeit 13 évestől a 62 évesig több éves szovjetunióbeli kényszermunkára hurcolták el. Többnyire a málenkij robot kifejezés használatával vagy csak néhány perces igazoltatás ígéretével, hazugságával csapták be az ártatlan civilek százezreit. Ezért vált ez a két szó Magyarországon a köztudatban, majd ennek nyomán a történészszakmában is a polgári lakosság tömeges elhurcolásának és több éves szovjetunióbeli kényszermunkájának a kifejezésévé. A mai Magyarország területéről mintegy 150-170 ezer polgári lakost hurcoltak el málenkij robotra, míg a korabeli, 172 000 négyzetkilométeres, 14,7 millió lakosú Magyarországról 250-270 ezer civilt. A polgári elhurcoltak nagyobb része hadifogoly-, míg kisebb részük internálótáborba került. Utóbbiba német származás okán, illetve ürügyén vitték el az embereket, akik között már nők és leányok is tömegesen voltak. Csibi Krisztina emlékeztetett: a málenkij robotra elhurcoltak többségét bányákban, fakitermeléseken, építkezéseken, gyárakban, kisebb részüket kolhozokban és szovhozokban dolgoztatták embertelen körülmények között. Az éhezés, a nélkülözések, az embertelen, antihigiéniás körülmények és a megerőltető kényszermunka következtében a deportáltak 30-40 százaléka meghalt, de voltak olyan települések, ahol az elhurcoltaknak több mint 60 százaléka veszett oda. Többségüket a lágerek környékén, jeltelen tömeg-, ritkábban egyszemélyes sírokba földelték el, míg kisebb részüket a ki- vagy a hazafelé vezető vasútvonalak mentén hantolták el. Elhalálozásukról a szovjet szervek semmiféle hivatalos értesítést nem adtak.
„Az ország lakosai nem beszélhettek a megtorlás veszélye nélkül a szovjet fogság traumájáról, az embertelen körülmények, az éhezés és a túlhajtott munkából következő tömeges elhalálozásokról. S hogy ne legyen hallgatás és ne merüljön feledésbe mindaz, ami a magyarsággal 1944-ben és az azt követő néhány esztendőben történt, Magyarország Kormánya a 2016. évet Gulág-emlékévvé nyilvánította, tudván azt, hogy ez az a szó, amely a határainkon kívül is az embertelenség, a félelemterhes kommunista terror, a sztálini önkény szinonimájaként ismert” – fogalmazott Csibi Krisztina. Tájékoztatta a jelenlévőket arról is, hogy a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve alkalmából a Magyarság Háza 2016 szeptemberétől a Veritas Történetkutató Intézet Magyarok a Szovjetunió táboraiban 1944–1956 című vándorkiállítását a hozzá kapcsolódó rendezvényekkel eddig húsz külhoni magyar településre: Dunaszerdahelyre, Pozsonyba, Csíkszeredába, Marosvásárhelyre, Komáromba, Rimaszombatra, Kassára, Nagyváradra, Székelyudvarhelyre, Beregszászra, Ungvárra, Munkácsra, Nagyszőlősre, Eszékre, Újvidékre, Zentára, Lendvára, Nagybányára, Máramarosszigetre és Bécsbe is eljuttatta, március végéig pedig Linz mellett a macedóniai magyar közösségek szintén bekapcsolódnak a lágerek áldozatait, borzalmait ismertető kiállítások helyszíneinek sorába. „Remélem, hogy a közös emlékezés segít abban, hogy a következő nemzedék is megismerhesse a Szovjetunióba hurcolt magyar áldozatok százezreinek sorsát, a kommunista diktatúra sötét múltját” – mondta Linzben a Magyarság Háza igazgatója.
Szavai után és Petrás Mária hosszú Kyrie eleison fohászéneke alatt a teremben csaknem mindenki előrejött az erre a célra elhelyezett kisasztalhoz és meggyújtott azon egy kismécsest vagy egy konkrét Gulág-áldozat-hozzátartozójára emlékezve, vagy általában az áldozatok emlékére.
A gyertya és a mécsesek lángja mellett e sorok írója a 101. életévében nemrég elhunyt Olofsson Károly, szerzetesi nevén Placid atya Gulág-emlékeiből idézett fel néhányat. A bencés szerzetes egy Moszkvától kilencszáz kilométerre keletre fekvő lágerben töltött tíz keserves évet, fakitermelésen és különböző fafeldolgozó gyárakban dolgozva. Placid atya többek között a 2016. évi Katolikus Kalendáriumban közreadott visszaemlékezésében is olvasható, hogy mivel reverendában volt, az őrök kivételeztek vele: kihívták folyosót mosni és mellékhelyiséget pucolni. Amikor a szovjet katona unalmában énekelt, ő is elkezdett magyar nótákat dúdolni, majd amikor rájött, hogy a katona nem tud magyarul, más szövegeket kezdett el az ismert dallamokra énekelni. Elénekelte, hogy egy katolikus pap csiszálja itt a padlót, a halálkamrák előtt pedig azt is, hogy aki a szentgyónását el akarja végezni, bánja meg bűneit, ő megadja a föloldozást. „Akkoriban ez latinul ment: Ego te absolvo a peccatis tuis (Én téged feloldozlak a bűneid alól). Kerestem erre egy magyar nótát: Nincs cserepes tanyám, sem szűröm, sem subám nékem, Ego te absolvo a peccatis tuis, s fújtam, fújtam a föloldozást…” – idéztük Placid atyát. Felelevenítettük a túlélés négy szabályát is, amit a rabtársakkal állítottak össze: (1) A szenvedést nem szabad dramatizálni, mert akkor gyengébb lesz az ember, márpedig a szenvedés elviseléséhez minden energiára szükség van. (2) Észre kell venni az élet apró örömeit és azt meg kell örvendezni. (3) Nem vagyunk tökéletesek, de itt és most meg kell mutatnunk, hogy különbek vagyunk rabtartóinknál, ez mozgósítja az életenergiákat. (4) Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb elviselnie a szenvedést. Placid atya több más – például húsvéthoz, karácsonyhoz fűződő – Gulág-emlékének saját szavaival való visszaidézése után elmondtuk róla azt is, hogy miután 1955 novemberében visszatért „édes magyar hazájába”, az meglehetősen mostohán fogadta: a három diplomás bencés szerzetesnek kenyérkereseti lehetőségként a fűrészgépes munkát és a kórházi mosodát nyújtotta. Ezt a fizikai munkát is tíz évig végezte és misézni azután is hosszú ideig csak titokban tudott…
Megemlékezésünk végéhez közeledve Tőkés Enikő átnyújtotta a közönségnek Váci Mihály Ha érdemes, ha nem című versét, e sorok írója pedig a kiállítás magyar és német nyelvű katalógusai mellett a Szent Kereszt Ökumenikus Magazin két korábbi lapszámát, melyek egyikében Placid atyáról, másikában Petrás Máriáról olvashatnak az érdeklődők, valamint a bécsi Kaláka-Club nemrég megjelent 2017-es évkönyvét, amelynek lapjain egy linzi esemény beszámolója is helyet kapott. Tőkés Enikő aznap ünnepelt születésnapja alkalmából való felköszöntése után – amelyhez egy jókívánság-énekkel Petrás Mária is csatlakozott – az estet, ugyancsak megható gondolatsorával, Szabó Ernő linzi magyar lelkész zárta. Személyes, nagytatájához fűződő, megrázó emlékeinek felelevenítése után közös imára hívta a jelenlévőket: vezetésével a Miatyánkot, az Üdvözlégyet és a halottakért való imát mondtuk el közösen. Azután pedig az Ó én édes Jóistenem éneket Petrás Máriával szintén együtt énekelte mindenki…
