A magyar iskola foglalkozásai a diaszpórában általában heti egy, hétvégi alkalmat jelentenek. Ez kifejezetten kevésnek számít a gyermekek életében, hiszen nem mindennapos találkozásról van szó, nem tudunk rövidebb egységekben sokszor ismételni, mint ahogy egy általános iskolában. Viszont itt is szívesen készülődnek a gyerekek egy-egy bemutatóra, ünnepi műsorra, szeretik a magyar iskolában is megmutatni a szülőknek, nagyszülőknek, hogy mit tanultak. Mindemellett a szülők, akik bár Victoriában, a Magyar Házban tartózkodnak az iskola ideje alatt – nem feltétlenül ülnek bent az órák teljes idejére. Így egy-egy ünnep alkalmat ad számukra, hogy láthassák a magyar foglalkozások eredményét.
Felmerül a kérdés: a műsort alakítjuk a gyerekekhez vagy a gyerekeket áldozzuk fel az előadás érdekében? Ebből pedig értelemszerűen következik egy még lényegesebb felvetés, melyet egy előző cikkemben a „Hiánypótló utánpótlás Kanadában” című írásban már próbáltam megválaszolni: mi a célja a magyar iskolának? Mi a fontosabb: egy órás előadásra magolják a fiatalok a verseket vagy szeressenek a magyar közösségbe, a magyar házba eljárni a foglalkozásokra?
Pedagógiai hitvallásom szerint a gyerekek akkor tanulnak a legtöbbet, ha játszva, szinte észrevétlenül sajátítanak el új ismereteket. Ha jó kedvvel, a korosztályuknak megfelelő feladatokkal, kihívásokkal találják szembe magukat és természetes kíváncsiságuk, tudásvágyuk növekszik, a foglalkozások alkalmával pedig közösen mélyednek el új játékokban, megélve az együtt (magyarul) mondókázás, éneklés csodálatos érzését.
A victoriai magyar iskolában tehát az évkör ünnepeinek mentén haladva ismerkedünk meg a magyar népi gyermekjátékokkal, a hagyományokhoz kötődő szokásokkal, kézműveskedéssel. A karácsonyi műsorra lelkesen és szorgalmasan készülődő magyar-kanadai gyerekeknek ezért egy olyan előadást állítottam össze decemberre, ami a szeptembertől november elejéig terjedő időszakban gyakorolt mondókákon, verseken és játékokon alapult. A csoport egyszerre. közösen adta elő a Medve téli álma elnevezésű kis, téli-karácsonyi bemutatót.
A félidőhöz érve, pedagógiai munkámat felülvizsgálva egy friss januári élmény adott visszacsatolást ahhoz, hogy tudjam: jó úton haladunk a legfiatalabb generáció magyar identitásának megalapozása, kialakítása, megtartása és megerősítése felé itt, Victoriában. Az egyik vegyes házasságban született kislány november végéig nem járt a magyar iskola foglalkozásaira, csak a délutáni néptánc órákra. A decemberi műsorban viszont szeretett volna szerepet vállalni, így elkezdett bejárni a magyar oktatásra is. Január első alkalmával édesanyja mesélte nekem, hogy a leányzó aznap kérdőre vonta a családot: miért nem sietnek délelőtt, mikor ő oda szeretne érni a magyar iskolába is, nemcsak a néptáncra?!
