A rendezvény hangulatáról Magyarország Stockholmi Nagykövetsége gondoskodott. A hivalkodást kerülő, ízléses és ízletes ételek minden igényt kielégítően gondoskodtak arról, hogy kellemes légkörben nyíljon alkalom a társalgásra. Makkay Lilla, nagykövet asszony szép gesztussal zárta nyitóbeszédét: pezsgős poharát kezében tartva arra kérte a megjelenteket, hogy koccintsanak a békére. A beszédek után nagykövet asszony konferált fel bennünket (Tóth Luca Réka és Sándor István), hogy énekeljünk néhány első világháborús katonanótát, hogy - ahogyan ő fogalmazott - pár percre teremtsünk olyan atmoszférát, melyben az akkori magyar emberek érezhették magukat e dalok hallatán. A megnyitót követően tovább folyt a társalgás, és több ízben megkerestek pár szó erejéig, hogy szót váltsanak az elhangzott dalokról. Érdeklődéssel kérdeztek a dalok szövege, eredete, hangulata felől, nagyon tetszett a megjelenteknek a „nagykövetség meglepetése”. Ez az élmény ismét megerősítette bennem azt a tényt, hogy a sokszor hányattatott sorsú magyarságot színes kultúráján keresztül tudjuk leginkább megismertetni más nemzetek fiaival, így láthatnak bennünket „színről-színre”.
A megnyitó előtt volt alkalmam végigjárni és szemügyre venni a kiállítást. A háborús időszakból válogatott képanyag nagyon emberi volt – ha lehet ezt a fogalmat használni háborúval kapcsolatban – így ezúttal nem egy sokkoló téma (pl. fájdalom, torzult testek) miatt volt megindító, hanem azért, mert a ránk tekintő alakok még ma is szólnak hozzánk. Sok esetben talán a képek nagysága miatt is azt érezhettük, hogy a megmerevített pillanat részesei vagyunk, a megörökített múlt egyszerre jelen idejűvé válik és újrafogalmazódik azáltal, ahogy minket is beemel saját jelenidejűségébe.
Különösképpen megragadta figyelmemet egy kisebb fal méretű kép, mely előtt zenei előadásunkat is bemutattuk. A képen frontra induló katonák álltak szeretteik gyűrűjében. Miközben hosszasan elidőztem a kép előtt és találkoztam a tekintetekkel, ott éreztem magam a fényképész helyében, s szinte kikívánkozott belőlem, hogy azt mondjam nekik: „Maradjatok! Ennek nem lesz jó vége!” És minden magyar ember tudja – ha nem is pontos számadatokkal – hogy mi lett ránk nézve a háború máig is tartó, feldolgozhatatlan következménye:
„A történelmi Magyarország területéről 3 800 000 katona vett részt a háborúban, közülük 660 000 fő halt hősi halált, 800 000 katona megsebesült és mintegy 800 000 fő fogságba esett. A háborút 1920-ban lezáró trianoni békeszerződés eredményeképpen a Magyar Királyság területének több mint kétharmadát, lakosságának több mint a felét elvesztette.” – olvashatjuk a kiállításhoz tartozó kiadványban.
1920. június 4-e a magyar történelem talán leggyászosabb napja. Száz esztendeje, az első világháború harmadik évében még talán senki sem gondolt ilyen végkifejletre. Ezt a tragédiát elfogadni nem lehet, de új nézőpontba helyezni igen. Ezt ismerte fel a Magyar Köztársaság Országgyűlése, melynek a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló 2010. évi XLV. törvénye többek közt így rendelkezik: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, amelynek államhatárok feletti összetartozása valóság, és a magyarok önazonosságának meghatározó eleme.”
Így lett június 4. a Nemzeti Összetartozás Napja.
