“Hodzsi vádzsi?” kérdezte tőlem nevetve egy vidám magyar úr a San Diego-i Magyar Házban, kifigurázva az amerikai akcentust, miközben kávéval és bejglivel kínáltuk az érdeklődő turistákat. És igen, az amerikaiknak nagyon nehéz kiejteni a magyar “Hogy vagy?” kérdést, csak úgy, mint a bejárat mellett lévő “Üdvözöljük a Magyar Házban” feliratot. Segítségképp alá van írva angolul is, de a leglelkesebb turisták töretlenül próbálják tökéletesíteni mind a gy, ü, ö hangokat, hiszen hamarosan Európába utaznak, és Budapestet is útba ejtik, szeretnének egy-két mondatot megtanulni magyarul.
Szeptember 1-jén érkeztem a gyönyörű, mindig napsütéses kaliforniai San Diegoba, ahol rögtön belecsöppentem egy nagyon aktív, vidám magyar közösség életébe (érkezésemkor épp Radnóti est volt). Lassan eltelt egy hónap, és sok esemény van már a hátunk mögött.
Megvolt az első cserkészfoglalkozás, ahol a cserkészek megtanulták, hogyan kell teríteni és viselkedni az asztalnál, hisz hamarosan jön a Cserkész vacsora, megismerkedtek a magyar borvidékekkel, topográfiai feladatokat végeztek, a konyhai munkálatokkal kapcsolatos balesetek fellépésekor szükséges elsősegély nyújtást is megtanulták, a foglalkozás zárásaként pedig az ősszel és szürettel kapcsolatos népdalokat énekeltek.
Megrendezésre került az éves Magyar Piknik a De Anza Cove öbölnél, ahol kolbászt és palacsintát lehetett enni. A kolbászt egy helyi olasz hentes készítette, viszont szigorúan követve a magyar közösség előírásait, illetve az itt összeállított magyar fűszerkeveréket használta. Úgy éreztem, mintha otthon lennék, és épp egy finom debrecenit ennék, persze a pálmafák kicsit bezavartak ebbe a sajátos magyar hangulatba.
Megismerkedtem a Hölgyek és Urak Klubjának tagjaival, a Márton Áron Emlék Év kapcsán az erdélyi püspökről tartottam előadást, megnéztünk egy dokumentum filmet is, majd arról beszélgettünk. Abban a különleges helyzetben voltunk, hogy az egyik tag találkozott személyesen is a püspökkel, így azt is megtudhattuk, hogy Márton Áron milyen volt testközelből. Karizmatikus, sugárzó, és lehengerlő.
Túl vagyunk az első magyar nyelvórán is, ahol amerikaiak próbálnak magyarul megtanulni, vagy azért, mert valamelyik felmenőjük magyar volt, vagy azért, mert a feleségük magyar (és jó lenne tudni, hogy mikor magyarul szólal meg, valójában mit mond), vagy azért, mert Magyarországra utaznak hamarosan. Van, aki azért próbálkozik a magyarral, mert a nagypapája magyar, és a nyelvet tolvaj nyelvként használja, tehát csak akkor beszél a testvérével magyarul, ha azt akarja, hogy senki ne értse meg őket.
Voltam magyar táncházban is, ahol a lelkes magyarokon kívül lehetőségem volt lelkes amerikaiakkal is táncolni, nem mondom, nem volt könnyű túl lennem az első megrökönyödésen, miután be kellett látnom, hogy vajdaszentiványit még soha senkivel nem volt alkalmam ennyire élvezetesen táncolni, mint ezzel az amerikai bácsival.
Persze a hónapnak még nincs vége, előttünk áll a magyar iskola, ahol lelkes önkéntesek tanítják a magyar gyermekeket magyar kultúrtörténetre, nyelvtanra, irodalomra, földrajzra, valamint előttünk van még egy népzenei koncert, workshop és táncház is.
Vasárnaponként pedig bejglivel, kávéval várjuk a Magyar Házba betérő turistákat, és lelkesen hallgatjuk meg újra és újra őket, hogy a Balboa Parkban lévő különféle nemzetségek házai közül a mienk a legszebb, és a világ egyik legszebb városa pedig nem más, mint Budapest.