“…hát mit fogunk tudni meg magunkról, amíg nem tudunk ünnepelni?!” Szilágyi Domokos: Az ünnep
Magyarságunk története a köztudatban alapvetően a Kárpát-medencében hömpölygő Duna vízgyűjtő területéhez kötődik. Az államalapítás és az azt követő történelmi fordulatok, elődeink szokásai, ünnepei évszázadokon át egybeolvadtak a kereszténység krónikájával, és éppen az ebből fakadó szakralitás, a természetfeletti eredetű gondolatok, a gyökereinkből, hitünkből fakadó érzések tartották életben sokáig az emlékeket, melyek mai modern világunkban – mint a dédszülőkről készült papíralapú fotók is – egyre változnak.
Mára – a lassan mesterséges intelligencia által vezérelt világunkban – a teremtésbeli egyöntetű összetartozás érzését talán csupán az embriók, a kisbabák, a kisgyermekek tapasztalhatják meg egy ideig, és nekünk, felnőtteknek nem marad más, mint megpróbálni az elődeink által épített múltba vezető hidat valamiképpen megőrizni, amin keresztül mindig visszatérhetünk rítusainkhoz, kultikus emlékeinkhez. Mircea Eliade lázadásnak nevezi ezt a saját történelmi időnk ellen.
Mi is tesszük ezt évről évre, amikor például március 15-én felelevenítjük XIX. századi honfitársaink hőstetteit, idézzük verseiket, beszédeiket, vagy midőn augusztus 20-án a tűzijáték és a nemzeti himnusz együttes hatása alatt képesek vagyunk átszellemülni, átélni az írott emlékek és az elképzelt valóság nyomán múltbéli eseményeket.
Megmutatkozik ekkor egy megkérdőjelezhetetlen, mindannyiunk számára teljességgel elfogadható érték, amelyért érdemes volt hadat viselni hajdan; a jelenben pedig felemelő és szívmelengető emlékezni hovatartozásunkra, és úgy hisszük, hogy akkor vagyunk méltóak őseinkhez, ha a magyarságunkban átélt gondolatokat, érzéseket, élményeket át tudjuk örökíteni az elkövetkező nemzedékek számára is – azzal, ha tudatosítjuk, ha a szívekbe is beágyazzuk, ha az oktatás-nevelés részévé tesszük.
Több mint 50 évig kommunikáltam írásban és szóban – hétköznapi módon, hivatalos módon és tudományos igényességgel – anyanyelvünkön úgy, hogy ugyan mindig is csodáltam, de fogalmam sem volt valódi értékeiről, mélységeiről egészen addig, amíg el nem kezdtem tanítani külföldi állampolgároknak, akik úgy döntöttek, hogy Magyarországot választják otthonuknak hosszabb-rövidebb időre.
Folyamatosan fedeztem fel nyelvünk kincseit, egyediségét, olykor rokonságát olyan nyelvekkel is, amelyekről el sem tudtam képzelni, hogy bármiben is hasonlóak lehetnek. És bizonyára nemcsak a nyelvünkre igaz az, hogy ami a közvetlen közelünkben van, ami könnyen elérhető vagy netán természetes, arra nem összpontosítunk, nem méregetjük, és előbb-utóbb nem is tulajdonítunk különösebb jelentőséget neki, csak használjuk, mert a miénk.
10 000 km távolságban a Dunától azonban nem feltétlenül számítunk arra, hogy magyar szót hallunk, és az sem egyértelmű, nem is elvárható, hogy a hazájuktól távol élők őrizzék, átörökítsék a magyar kultúra kincsestárát. Ám a távolság ellenére a Brisbane-folyó környékén fölöttébb élnek ezek az emlékek, és az egységesség érzése is egyre lüktet.
Ika (Sipos Ilona), a Magyar Kulturális és Jóléti Egyesület elnöke, Farczádi Zita, a Queenslandi Magyarok Kulturális Szövetségének elnöke, valamint Dr. Kovács Lőrinc lelkész, tiszteletbeli konzul elhivatott és lankadatlan munkájának köszönhetően mindig történik valami, hogy az a közösség soha el ne feledje, honnan származik és hová tartozik.
Temérdek munka húzódik az általában kéthetente megrendezésre kerülő programok mögött. Volt az Australia Day alkalmából piknik, fergeteges farsangi mulatság. Tervezés és szervezés alatt áll már az 1848-as forradalomra való megemlékezés; felhasználásra kerülnek a tojáshímző pálcikák húsvétra, a locsoló piknikre; és ünnepnap jár a gyermekeknek, az édesanyáknak és külön az édesapáknak.
Lesz aratópiknik júliusban, egy másik Szent Istvánra emlékezve. Idén 40 éves a Brisbane-i Magyar Ház, amely otthont ad a Nemzeti Összetartozás Napjának, az 1956-os forradalomról való megemlékezésnek, és lehet ismét szórakozni szeptember végén az OktoberFest Sörfesztiválon, novemberben az Erzsébet- és Katalin-napi pikniken, illetve decemberben egy bográcsfőző versennyel egybekötött Mikulás- és adventi piknik alkalmával vagy az elmaradhatatlan szilveszteri összejövetelen.
Minden vasárnap délelőtt lehet együtt imádkozni magunkért, a közösségért, a hazáért – még azon a ritka vasárnapokon is, amikor a lelkész gyengélkedik, mert Zita olyankor nem orgonán játszik, hanem ő hirdeti az igét.
A Magyar Kulturális és Jóléti Egyesület elnöke és elnökhelyettese felelősségteljes munkájuk mellett folyamatosan szolgálják a Brisbane-i magyar közösséget, megteremtik a Magyar Ház működésének, életben tartásának feltételeit, és fenntartják a kapcsolatot az óhazával, hogy a „Duna–Brisbane-csatorna” mindig kapjon elegendő új energiát, éltető forrásként szolgáljon minden olyan Brisbane-ben élő magyar számára, aki őrizni, ápolni kívánja családja, ősei kulturális örökségét.
