Az Augsburg, és környékén élő magyar közösség évről-évre megemlékezik az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc évfordulójáról. A megemlékezés hagyományokhoz hűen a Szent László Magyar Katolikus Misszió, a Szent Piroska Hétvégi Iskola, és Óvoda Közös szervezésében valósul meg. Az idei ünnepség a hétvégi Nagyböjti lelkigyakorlat záró napjának a részét képezte, így különösen gazdag lelki táplálékkal gazdagodott az ünneplő közösség.
Az eseményhez méltó megemlékezés ünnepi szentmisével kezdődött. A plébánia nagyterme szép lassan megtelt az érkező vendégekkel, szülőkkel és gyermekekkel a mellükre kitűzött „nemzetiszín csillaggal” - hogy Jókait idézzem -, a kokárdával. A szentmisén egybegyűltek közös imája, és éneke olyan „előhangja” volt az ünnepi előadásnak, amely megnyitotta szívünket, megerősítette lelkünket a ránk váró élmény méltó befogadására. Már mindenki nagy izgalommal várta a gyerekek előadását.
A szentmisét követően szétnyílt a terem színpadának függönye, és szemet gyönyörködtető díszlet tárult elénk: zöld mező lankás dombjai között, piros tetős házak, jegenyefák, gémes kút, közepén templommal. Egy picinyke faluban találtuk magunkat, Fecskefalván. Hipp-hopp visszaröppentünk az időben, éppen a forradalom és szabadságharc, a hős magyar huszárok fénykorába. És hogy miért éppen ide csöppentünk? Hát, mert az ünnepi előadás kerettörténetét a Kolompos együttes: "Jönnek a huszárok" című zenés mesedarabja adta. Az alaptörténetet dramatikus szerkesztett játékba helyezték az előadás megálmodói, amelyben a hétvégi magyar iskola 8-9. osztályos tanulói életre keltették, játékukkal elvarázsolták a közönséget. Nemcsak a díszlet, hanem a kellékek, a jelmez, a gyerek gyönyörű beszéde, kifejező játéka, tánca, a szívünknek és fülünknek kedves népzenei betétek folyamatosan ébren tartották figyelmünket.
Minden apró részlet beszédes volt, üzenetet közvetített számunkra. Bepillanthattunk a huszárok életébe, viseletébe: huszárcsákóval a fejükön, mentével a vállukon, karddal az oldalukon. Megjelentek előttünk a fecskefalvi lányok kékfestő szoknyájukban, fehér buggyos ujjú blúzukban, keszkenővel az oldalukon. De nem maradhatott el a falu nagytekintélyű bírája sem a megfontoltságot, és komolyságot tükröző ruházatával: sötét öltönye, kalapja hűen tükrözte mindezt. Még a kemence is ott díszelgett, amely körül serénykedtek a fecskefalvi lányok, hiszen miben másban, ha nem ebben sütötték ropogósra a csirkéket, és kacsákat a daliás legényeknek. A mulatozás, a tánc, a dalolás, az elkeseredés, a búcsú, az elszakadás érzelmeinek „kijátszása” mondjuk ezt gyakran színházberkekben fokozta bennünk tovább az élmény befogadását.
Hogy méltó volt ez a megemlékezés, több szempontból vitathatatlan. Mi, akik az ajándékozottjai voltunk ennek a maradandó élménynek, örökké hálásak leszünk a gyerekeknek, a felkészítőknek, a zenei betéteket, a táncokat betanító kollégának, a szemet gyönyörködtető díszlet és a kellékek megálmodóinak, illetve kivitelezőinek. De ami még ennél is fontosabb: olyan érték teremtődött e műsor előkészületének folyamatában, valamint az előadás pillanatában, ami a túlmutat a jelenen.
E dicső nap jelentőségét, fontosságát, üzenetét ez a történet játékba ágyazva közvetítette. És hiszem, hogy gyerekek számára ez a keret, és tér a legmegfelelőbb arra, hogy a szerepjáték megélésével valóban megértette és megéreztette a haza, a hazaszeretet, az önfeláldozás, a hősiesség, a bátorság, a dicsőség fogalmát. És hogy mindeközben részesei, aktív szereplői lettek hagyományaik, népviseletük, népzenéjéjük, egyszóval kultúrájuk megélésében, és mindezt verbálisan, anyanyelvükön közvetítették olyan maradandó emléket, élményt adott számukra, amely újabb gyümölcsöket teremt. Remélhetőleg ezek az élményben megszerzett kicsi magvak lesznek a csírái annak a gyümölcsnek, amelynek köszönhetően generációkon átívelve megmarad március idusának dicső története.
