Guilherme Petró 500 kilométere
A Jaraguába tartó buszjáratra pontban 6 órakor száll fel. A több mint négy órás út alatt jut ideje elmerengni a múlton. Nagyapja, Kókai Vilmos, Aradról érkezett Dél Keresztje alá 1924 októberében, egy, a bevándorlókat szállító hajón. Nyilvántartásba vételekor nemes egyszerűséggel megfosztották a "Kókai" névtől. Nem ő volt az egyetlen, aki így járt. Küzdelmes, nehéz évek következtek. Családi viszály támadt abból, hogy fia brazil lányt választott hitvesül. Ebből a frigyből született Guilherme. A tartós harag és apja konoksága miatt őt senki nem tanította meg magyarul. Már őszülő halántékkal, ráérő nyugdíjasként fedezte fel a házi könyvtárban a magyar nyelvű kiadványokat. Ma a régi fényképek, megsárgult okiratok jelentik a múltat. Ami hiányzik, az nem más, mint a magyar szó, az ízes beszéd, amiről csak halvány emlékei maradtak gyermekkorából. Talán szundikál és álmodik egy kicsit még, amikor a busz befut a Jaraguá do Sul-i buszpályaudvarra. Leszálláskor már ismerős arcok fogadják őt, akik pár perccel előbb érkeztek a florianópolisi járattal. A 64 éves Teresinha Papp Decker és idősebbik lánya, Luciana Decker is tankönyvvel és füzettel a kezében vidáman "Jó reggelt!" kíván. A buszpályaudvar felső szintjén tanterem van berendezve. Itt szombatonként magyar nyelvóra zajlik. Nehéz elérzékenyülés nélkül belépnem ebbe a tanterembe oktatóként, hiszen Guilhermen, Teresinhán és Lucianán kívül még tizenketten csillogó szemmel és feszült figyelemmel várják az óra kezdetét. Mindannyian a magyar szóért utaztak. Guilherme 250 km-ről, Teresinha és lánya 186 km-ről, Carla Titz és férje az 50 km-re fekvő Joinville-ből. Nagy álmuk, hogy egyszer a buszt felváltsa a repülő és elődeik szülőföldjére, Magyarországra utazhassanak.
