A gépazúr
Hideg szél és sok eső. Ez az ír március. A napok többnyire szerkesztéssel telnek, az évkönyv és a sulivideó létrehozása embert próbáló feladat. Hálás vagyok, hogy betekinthettem abba, hogyan fogan meg egy gondolat, hogyan lesz a magból szár, aztán pedig virágzó Corki Magyar Iskola és Óvoda. A képeken számomra sok ismeretlen arc, de mindenképp tíz évnyi emberidő – rácok, súlyfelesleg, csupa külsőségbeli változás. Csupa olyan, ami nem kellene, hogy első legyen. Mennyiségét tekintve óriási a vállalás, nem mertem összeszámolni, hány képet néztünk át, hogy azok közül melyik a legjobb. No, és ki dönti el, hogy valami épp a legjobb, ő az első, mitől az?
A március 15-ét képviselő huszárom jancsiszögeit heteken át keresték nekem, de végül meglett, derék, csinos huszárt rajzoltam magamnak a forradalomra és szabadságharcra emlékezni. Magamnak, mert csütörtökön bemondták, péntektől zárva az iskola, és így a vasárnapi találkozás is elmaradt megemlékezésestül. A huszár Skype-on és MSN-en kelt életre, az ebédlőm tanteremmé vált, ezt most már nem kell senkinek magyarázni. Otthonos a kép.
Közös az ügy. Közös a vállalás.
Van egy világ, ahol most a gép az úr. Az a gép, ami, hagytuk, elidegenítsen minket egymástól, és ami most mégis az egyik fogódzó, emberi kapcsolataink záloga. Amin keresztül ember emberhez ér, nagymama unokához, idősebb szülő a gyermekéhez, tanár a diákhoz. Hallom a hangod, tán még látom is az arcod, és arra gondolok, szeretném érezni az illatod. Szeretném, ha valami olyat csinálnál, ami nem fémes, nem tökéletes és nem sík felület. Amiről nem tudok lepattanni. Valamit, ami kimozdul és így kimozdít engem is, valami, amiben jelen kell lennem. Szóval, emberi.
Az a pont, ahol a maszk mögé nézek, mert engeded, hogy a maszk mögé lássak. Meg mered mutatni magad, és én is, hogy kapcsolódhassunk egymáshoz. A valódiságodhoz a valódiságom. A lényegiségedhez a lényegiségem. Mert ahogy telt az idő, úgy lemondtuk az I. Írországi Diaszpóra Iskolatábort is, se jubileum, se tábor, a készülődésben megvásárolt negyven rúd téliszalámi szomorúan várakozik barna dobozban. Lemondtákt az Angliai Körzeti Cserkésztábort is. Csukás István halála után Süsü is úgy döntött, időt kér. Szeretne magával egyedül lenni. Szeretne kicsit befele, kicsit több rózsabimbót szagolni. Szeretne több lepkét, szeretne több időt a kiskirályfival tölteni. Vadkörtéből több nem kell, elég az elég. Csak legyen. Inkább beszélgetne, játszana, ott lenne. A jelenvalóságban.
Mondanám, a gép az úr. De hiszem, van egy új szín, a gépazúr, a nyelvi játék talán nem oly ostoba, mert nekem az elmúlt egy hónap azt tanítja, minden rendben van. Az ég józanon és szenvtelenül kék, Írországban megtanultam, a borús, esős idő után bármikor kisüt a nap, és egy órában is végigjátszható a négy évszak. Hogy ezt nem így éli meg az ember, dohog és káromol, hogy nem úgy van, ahogy ő elképzelte, az más kérdés. Most van idő végiggondolni, hogy is volt azokkal a dolgokkal, amik miatt annyit dohogott hiába. Hitélettől függően kinek van és mennyi ráhatása.
Hogy talán van valami vagy valaki, aki ezt így akarta, így formálta, teremtette. És az a valaki mindannyiunkban, egyesével benne van. Úgy hívják, felelősség. Úgy becézik, ember. Úgy hallgatunk róla, mint arról a szeretetről, amire nincsen szó, mert túlmutat az emberi világon. Szóval, én ezt a Szép új világot kéknek képzelem. Gépazúrkéknek. Ahol a monitorok kékesen derengő fényére mindenki emlékezik, már csak azért is, mert alig várja, hogy sík lapok helyett gömbölyűt és kacskaringósat lásson. Érezzen izzadtságszagot, érezzen a nyakában szuszogást, lásson piacokon birsalmát szagoló nőket, menjen ki a napra, és hosszan élvezze a fényt magán. Azt a fényt, ami ő maga. Mert ezt elfelejtettük, hagytuk, nőjön nagyra a sötét, az árnyék, ami most persze riogat. Most sötét szobákban, zúgó gépek között emlékeztetnek minket arra, hogy lehet másképp.
Lehet úgy, hogy figyelünk egymásra. Lehet úgy, hogy nem csinálunk mindenből versenyt és hatalmi játszmát. Lehet úgy, hogy életben maradjon a szomszéd tehene. Lehet úgy is, hogy nem gyűlöljük a másikban önmagunkat, hanem tükörbe nézünk. És ki lehet azt is mondani, hogy igen, nem vagyok tökéletes, sem isten. Fáj? Fáj. Szar? Szar. De legalább igaz. Nem vetített kép, mint az a monitoros, nem elképzelt, ábrándos mesevilág. Mert ez a mese végül rémmese lesz. A pincében kicsírázó burgonyák megrohadnak, rémrügyeket növesztenek. Befüllednek, bepálnak, aztán kuka.
Cork nekem így ért véget. A decemberi betörés, a januári-februári feszített tempó után, a reptéri ájulás és a magas láz után arra jutottam, hogy megnézem azokat a rémrügyeket magamban. A krumpliról le kell szedni, mert az mérgező. Ezt még egy régi szerelmem édesapja mondta. A szerelemnek vége lett, ez a vetített szerelmek sorsa, ez a sorsa minden kapcsolatnak, amíg az ember nem maga áll benne. Amíg hagyja, hogy akkorára nőjenek az árnyékok, hogy végül éjjel kiabálva ébred álmából fel.
Felelős döntést hozni, hazatérni, befele figyelni. Zuhanás helyett elrugaszkodni. Repülni. Lehet így is dönteni.
Kívánom mindenkinek, hogy fényesítse fel önmaga árnyékait. Ideje a pincéből feljönni a kertbe. Tavaszodik.
