A karantén mérlege

Cork híján, de tavasszal

/ Dr. Csobánka Zsuzsa Emese /
csobanka.zsuzsa.emese képe
A Kőrösi Programnak hála tudok gyorsan is dönteni, ha kell. A képzésen mondták, ez fontos. Időben felmérni a körülményeket, osztani, szorozni, és a lehetőségekhez képest a legjobb döntést hozni meg. Az elkerülhetetlen veszteséget tudomásul venni, menni, amerre kell. Az elköteleződés formáit, a döntés és a bizalom alakzatait viszont a mentorom, Rékai Zsuzsanna tanította meg.

A mentorom Bothné Rékai Zsuzsanna, a Corki Magyar Iskola és Óvoda igazgatónője, bár ő az iskolavezetőt jobban szereti használni. A mentor, tudjuk, egy tanácsadó, aki segíti a tőle fiatalabb személy munkáját tapasztalatával. Mindannyiunknak van egy Bothné Rékai Zsuzsannája, kinek nő, kinek férfi, idősebb, fiatalabb. Egy vékony palló a szakadék felett, aki azért van, hogy az ösztöndíjas tudja, mi a dolga. A mentor az adott közösség gerince és origója. Ez most az ő dicséretük. Ez most az ő dicsérete. Hízelgésnek helye nincs, karanténban csöndesebb és letisztultabb minden. Reményeim szerint emberibb. Az igazságok sokfélék, és mindnek helye van.

Onnan indulok, hogy bár márciusban megkaptuk a levelet, miszerint minden ösztöndíjas induljon haza, én hezitáltam. Mentorom hívott, és számára nem volt kérdés, akkor tud leginkább biztonságban, ha hazamegyek. Gépiesen kezdtem számolni, hány szekrényből kell kipakolni, mennyi ruhám és bontott csomag teám van a polcon, mi fontos. Egy óra alatt minden elrendeződött, mert Corkban olyan embereket ismertem meg, akikre lehet számítani. Segítettek. 

Rékai Zsuzsanna is ilyen ember. Lehet rá számítani. Tizenhat hónap alatt az emberi viszonyok széles skáláját jártam be vele. Nő a nővel – eleve magas labda. Hát még ez a mentor és ösztöndíjas tárgymező. Voltam ujjongó, dühös, csapongó, harsány és sértett. Ő mentor, barát, nővér, olykor anya. Tudtam tőle félni, és rajongani is érte. A korábbi ösztöndíjasoktól hallottam ezt-azt, s így elkerülhetetlenül volt bennem előítélet. Várakozás. Hogy élőben milyen lesz.

Arra is jó ez az ösztöndíjas szerep, hogy teljesen összekutyulja a szerepeket és a határokat. Egy sehonnai kívülálló, magyar idegenben, de mégiscsak outsider. Rálátást ad, erre nekem kell figyelnem, hogy a másik oldal mekkorát lép, az az ő dolga, az enyém, hogy én meddig engedem be a terembe. Második évem végére, valamikor farsang táján tört elő belőlem a hisztis kislány, akinek elege lett abból, hogy mentora van. Tudod, amikor elhiszed, hogy te már nagy vagy, ne mondják meg neked. És pont ilyenkor viselkedsz úgy, hogy jobb lenne, ha megmondanák, a viselkedéseddel magadat ítéled meg. Mondják azt is, embert emberen, követ kövön csiszolnak. Éljenek a közhelyek.

Két év KCSP nem feltétlenül elég arra, hogy két ember rezdülésekből is értse egymást, ahhoz több kell. Nekünk mégis sikerült valami ilyesmit megélni. A telefonos egyeztetések során a beköszönő hangomból tudta, hogy vagyok. És én is, hogy ő hogyan. Persze, az ember szeret kategorizálni, egyszerűsíteni, fiókokba tenni, de. Van, ami túlmutat a rendszerszemléleten. Van, ami boszorkányság. Urambocsá, megmagyarázhatatlan. 

Megtanította, hogy micsoda értéke van a telefonhívásnak és a csöndnek. Megértettem, hogy csak úgy érdemes, ha a dolgokat megbeszéljük, rávilágított, micsoda falakat hordtam magamban idáig. Fene sem gondolta, hogy tud nehéz lenni az út egymás felé. Hogy úgy védem a kiskastélynak álcázott várbörtönt, mint Csipkerózsika az álmát. Átadta azt a hitet, amit ő él, miszerint nincs olyan, hogy két ember ne találjon egymáshoz utat. Csikorogtak, porzottak a kövek. Én sokszor dohogtam. Hiszen szembesültem általa számos bennem lévő tüskével és hiányossággal, és a kommunikációs eszköztáram az érkezésemkor elég szegényes volt, ezt be kell látni. Fuss vagy üss – mondják, ez az ösztönlény bennünk, én visítani tudtam volna a kiszolgáltatottságtól, amit olykor érezni tudtam. Gondolom, ez ösztöndíjasbetegség is. Futottam vagy ütöttem, a lelkem mélyéig kitárulkoztam vagy megkeményedtem, mint a bórkarbid. 

Megtanította, hogy lehet nőnek lenni az este kilenc órás megbeszéléseken is. Hogy a rúzs és a női kacaj micsoda fegyver. Tőle tudom, milyen karanténban nekiállni mesés kenyeret sütni, és hogyan kell úgy forgatni, ringatni a szót, a teret, hogy a másiknak ideje legyen benne mondatokat fogalmazni meg. Nem kell azonnal ölre menni. 

Megtanította, hogy a konfliktus nem a világ vége. Hogy a közös cél megemeli a testet és a lelket, a szellem pedig mindenen túlmutató híd. Férjével, Both Zsolttal ő az egyik híd ebben a közösségben, gondoljon bárki bármit róla, róluk, megkerülhetetlenek, és tartanak. 

Megmutatta, az ember vállalhatja önmagát, érték az, hogy önmaga legyen, és szerethető, úgy, ahogy van. Mellette megéltem, van, hogy az ember egy közösségben tud hinni, és ha az a közösség már nem hisz benne, akkor lehet, hogy ideje félreállni. Mint a színházban, emelt fővel, balra, el. Mert az értéket nem a közösség adja. Az éli azt. A vérbeli vezető pedig olyan, aki állja a sarat. Az úton pedig esik olykor az eső.

Nekem visszahozta az életembe a zenét, és visszacsepegtette a hitet. A bizalomról tanultam mellette hónapokon át, és úgy hívtuk, magyar közösség. Mert mint minden magyar közösségben, Írországban is kettőn áll a vásár. Ezt konyhanyelven úgy hívjuk, széttartás. Mintha a világért sem lenne legkisebb közös többszörös, pedig ez egy számolt érték. Van. 

Például olyan egyszerű dolog, mint a koránkelés és a reggeli kávé csöndje. Mélyen őrzöm magamban azt a derengést, tudom, ő is így szokta. Azt a szűk órát, amikor a család még alszik, amiben tágasságra lel a lélek, töltekezik, nyújtózkodik, hálás azért, hogy él, hogy új napra virradt.

Többet még nem tudok, ez is mozgó szabály. Mint az alá- és fölé rendelés hiábavalósága. Az arany középút fénye. Csupa hangzatos szó, címke a világra. De amikor Miskolcon az áprilisi cikket írom, mégiscsak arra gondolok, hogy az emberbe vetett hitből és a világban lévő rendből én Rékai Zsuzsannától rengeteget tanultam. 

Köszönöm, Zsuzsi.