...avagy hogyan kapálj a regensburgi Münchenben
Haladjunk tovább! Ami most visszább van. 2019. szeptember 6. Dunaszentmiklós, kora hajnal. Kocsiba be, ablakot le, és irány a regensburgi München. KCSP ösztöndíjam kezdete a Müncheni Magyar Intézetnél, Regensburgban.
Mégis, mi dolga akadhat egy egyszerű gondolkodású, falusi gyereknek amott? Sok minden! Először is, kollégáival közösen kiküldheti a tanulószerződéseket a szülőknek és elmehet az iskola évnyitójára is, ahol bemutatkozhat. Aztán jött minden sorban. BUOD konferencia Frankfurtban, helyettesítés Münchenben (az igaziban), nemzeti ünnepek a konzuli magyar iskolában és óvodában. Ahogy telt az idő, úgy szélesedett a repertoár. Egyre több és izgalmasabb munka. Előadások, beszélgetések tartása egy irodalmi klubban, az intézeti könyvtár gondozása. Később segíthetett egy magyar nyelvű református gyülekezet megszervezésében is. Írhatta cikkeit és beszámolóit a program honlapjára, és mesterfogásokat, szakmai trükköket tanulhatott mentorától és főnökétől, K. Lengyel Zsolttól (tkp. Lengyel Zsolt).
Telt-múlt az idő. Egyre otthonosabb lett minden. Egy izgalmas munka volt kilátásban. Egy nagy, nemzetközi történelmi konferencia megszervezése. De valami olyan történt, amire senki sem számított. Pandémia. Az ösztöndíjasokat hazahívták.
Visszatekintve, talán nem volt teljesen hiábavaló ez a szolgálat, hiszen mindkét fél épülhetett az együttműködésből. Óra az egyetemen, előadás az irodalmi körben, foglalkozások tartása az iskolában, ápolva a magyar anyanyelvet és kultúrát. Tán nem nagyképűség, ha azt mondjuk: „Ez jó mulatság, férfimunka volt!”.
Egyszer azonban minden véget ér. A valami, a lázas ifjúság, a tanóra, a kemény kapálás, de még a németországi peregrináció is.
Már csak egy gondolat bántott engemet:
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
regensburgi-e München
vagy esetleg fordítva levén?
