Foci, sör, és kolbász? Ezek nem rossz dolgok, és bármilyen embercsoportot egybetarthatnak. De mi a helyzet egy különlegesebb esettel, mondjuk a külhonban élő magyarokkal, akik amúgy az olykor vitathatatlanul bájos (mint hobbisportoló komolyan mondom ezt), mérkőzés utáni, testszaggal megterhelt, olykor-olykor ihletett állapotot teremtő eszem-iszomon kívül valami másra is várnak, és megőriznének valamit abból, amit otthonról magukkal hoztak. Tehát mi van akkor, ha a közösséget a magyar sajátosságok révén akarjuk megragadni és megtartani? Mihez nyúlhatunk ilyenkor?
Szerencsére több dologhoz is. Külföldön is működnek magyar cserkész- és néptánc csoportok. Cserkész sosem voltam, a tánccal meg nagy bajom nincs, kivéve az, hogy nem egy, hanem két bal lábam van, így e lehetőségek, bár bírják rokonszenvemet és nagyrabecsülésemet, tőlem kicsit távol állnak. Külhonban is működnek magyar gyülekezetek, ami azt illeti, Regensburgban épp épülőben van egy, de ez egy másik történet, amelyről már be is számoltam korábban.
Mit tudok hát én, KCSP-sként hozzátenni a közösségépítéshez? Létezik egy olyan jelenség, amit magyar irodalom névvel illetünk. Eufemizmus lenne azt állítani, hogy értek hozzá. Annak tükrében legalább is mindenképp, hogy Petőfi, Kosztolányi és Weöres mesterekről úgy tartjuk, hogy ők értettek hozzá. Mindenesetre van róla egy diplomának nevezett papírom, amit én úgy értelmezek, hogy szabad foglalkoznom vele (velük), és vélhetően túl nagy baj nem lesz akkor, amikor így teszek.
Egy korábbi beszámolóban már említést tettem a Regensburgi Irodalmi Kiskávézóról, ami már érkezésem előtt is működött, én pedig szolgálataimat felajánlva csatlakoztam hozzá. Nagyon örültem, hogy újra eljött a hónap első keddje, és hogy újra én adhattam elő, mi több, egy számomra nagyon kedves témában. Körülbelül egy éve ilyenkor hunyt el az egyik legnagyobb kortárs magyar költő, Tandori Dezső. Ő, és A damaszkuszi út című verse állt a beszélgetés középpontjában. Pontosabban ő is, mert egy interdiszciplináris megközelítéssel készültem, ami érintette a történelmet, filozófiát, zenét, és filmművészetet is. Az előadás címe a következő volt: A damaszkuszi úton Tandorival, a Gorilazzal és Clint Eastwooddal. Természetesen a helyszínen is megemlítettem, és most itt is megteszem, az akadémiai és emberi törvényeknek megfelelően: nem 100%-ban saját kútfőből dolgoztam. Gondolatébresztőként és az előadás magjaként A Névtelen Ember című cikk szolgált (FilmVilág folyóirat), amit utána persze alakítottam, formáltam.
Tandori áttekinthetetlenül nagy életművére vetettünk egy röpke pillantást, elmerengtünk az egzisztencialista filozófia rejtelmein, városi legendákat elevenítettünk fel a költőről, és érintettük az örök kérdést is. Izgalmas, gazdag és sokoldalú, mégis alig néhány ember által beszélt és értett magyar anyanyelvünk áldás-e vagy átok?
Miután végére értem mondandómnak, az est egy másik témával folytatódott. Nemrég volt Auschwitz felszabadításának 75. évfordulója, melynek apropóján Kertész Imre Sorstalanság c. regényét hozta elénk Bitter Ákos és Hevesi Judit, akik a művet más hasonló alkotásokkal összehasonlítva, érdekes kérdésfeltevésekkel, a téma és a regény nemzetközi térbe helyezésével, annak magyar sajátosságaival, illetve a Sorstalanság és a Saul fia nemzetközi (német) recepciója áttekintésével moderálták a beszélgetést.
Mi képes összetartani egy közösséget? Mi van akkor, ha a közösséget a magyar sajátosságokon keresztül akarjuk megragadni és megtartani? Nos, egész bátran nyúlhatunk költőinkhez, íróinkhoz, művészeinkhez. Egész bátran dolgozhatunk azokkal a kérdésekkel, problémákkal, amelyeket alkotásaikban ők felvetnek, mert ahogy a mellékelt ábra mutatja, nekünk is adtak beszédtémát egy egész kellemesen eltöltött 2-3 órára, 2020. február 4-én este, Regensburgban. Úgy maradhat meg a közösség, hogy közben a magyar jellege is erősödik. És ha kell, utána még sörözni is lehet.
