Embert faragni
Fángli Márti, az 50. számú Kossuth Lajos Cserkészcsapat vezetője London mellől, Lengyel Bálint cserkésztiszt, Bányai Kati segédtiszt Budapestről érkezett Írországba, hogy segítsen a lelkes írországi magyar résztvevőknek abban, hogy létrejöhessen az Írországi Magyar Cserkészcsapat. Mintha a bölcsek kövét keresnénk, és Mártiék hoznák a titkos receptet, hiszen Márti angliai tapasztalatból tudja, milyen cserkészcsapatot létrehozni a semmiből. Márti ereje olyan, mint az erdő csöndje, nem beszél sokat, de akkor lombokat mozgat meg a hangja, erős, érzem az édesapja jelenlétét a tartásában, a hitében, ahogy mindenben meglátja, kiemeli az értéket. Hidakat teremt, és erre maga mellé állítja a két fiatalt is pillérnek, példát mutat, ahogy jó cserkészhez illik: Bálintnak és Katinak teret ad, de azonnal segít, ha úgy érzi, arra van szükség. A corki csapat alig egy tucat lelkes aktivistából áll, érződik az izgalom, vajon mire elég a hit, lesznek-e majd a délutáni programon.
Délelőtt a cserkészet történetével ismerkedünk meg, a nyitómondat megadja az alaphangot: igazi boldogságot csak a másoknak nyújtott boldogság által érhetünk el. Ezt szerintem sokan tudjuk, valljuk is. De a tettekben mérhető odaadás, amiről itt másfél napon keresztül szó van, kicsit más értelmet nyer, más színek kerülnek a palettára. Bálint és Kati németországi születésű magyarok, akik kisgyerekkoruktól fogva a német iskola mellett magyar iskolába és cserkészetbe is jártak, és az elmúlt években magyar egyetemen tanulnak, magyarországi munkahelyen dolgoznak. Az ő történetük hiteles példája annak, hogy milyen, ha hazahúz a szív, hogy miféle összetartó erővel bír a magyarságtudat, ha keretbe foglalja az életet, és a cserkészet révén egy olyan rendszer szerves elemévé teszi a személyt, amiben egyenrangú, értékes tagja lehet a közösségnek. Mindketten csillogó szemmel mesélnek élményeikről, amiknek az is része, amikor egy magyar-német kisfiú szombat délelőtt inkább focizni ment volna magyar iskola és néptáncóra helyett.
Annyit beszélünk manapság az értékvesztett világról, az kitűnik, hogy a cserkészet alapvető célja egy olyan ifjúságot nevelni, amely biztos alapokkal bír. Önkéntes, politikamentes és vallásos. Mutatja a diakép, mondják ők is, én pedig magamra vállalom az ördög ügyvédjének szerepét, és visszakérdezek, ez mit jelent, mert tapasztalatom szerint a legtöbb szülő számára ez az egyik sarkalatos pont. Az, hogy az ember felébredve hálát ad, hogy ma is felkelt a nap, hálát ad étkezés előtt az ételért, elmormol egy imát, válaszolja Kati, miért ne lehetne része az ember mindennapjainak? Ebben egyetértünk, fontos, hogy a fiatalokat és magunkat is emlékeztessük arra, nem evidens, hogy a dolgok járnak nekünk, azért hálát adni, egyben a dolgok, személyek, a világunk értékességét is emeli, mindeközben felelős magatartásra nevel.
Teaching by doing – összegez Bálint, és botlik a nyelve, össze szegez, én pedig megállok a jegyzetelésben, igen, ebben erősek ők itt, „össze-szegezik” azt, ami szét tud esni, ácsolnak, kötöznek, csomóznak, de végül minden elemeire szedhető, felhasználható más szinten, ahogy a videón lejátszott tutajok vizesballonjai. 180 ember 12 tutajon 7 napon át – mi az? Tehetném fel a találós kérdést, ami a vági tutajtáborra vonatkozik, mert a kisfilm mindenkit elvarázsol: a világ valamennyi kontinenséről érkeznek fiatalok, hogy együtt éljék meg önmagukat, a közösségi létet, magyarságukat. Szebb kint magyarnak lenni, mondja az egyik magyar származású amerikai lány, és hallgatva a Himnuszt éneklő fiatalokat, tört magyarsággal, színesen, evezés közben, tócsnit szaggatva a napfényben arra gondolok, mégiscsak az emberi oldalt kellene kiemelni majd, hogy a cserkészet kapcsolódni segít, gyökértelenség helyett összefonódó szabad lelkek számára teremt teret, úgy, hogy közben visszavezet a természetbe. Lecsendesít, önmagunkhoz közelít, miközben van kire rámosolyogni.
Mert érkezik három ember, akik csalódottságunkat az örömre cserélik. Az embertoborzásra nincs recept. Olivér, az első kiscserkész-jelölt Írországban, annak a megtestesült alakja, hogy van kiért, van remény, Márti biztat, kicsiben kell elkezdeni. Nézem, ahogy önfeledten rajzol a két cserkész támogató jelenléte mellett. Zárásképpen játszunk, kincset keresünk, aztán tábortüzet is rakunk, közben felcsendülnek a dallamok, az erejét nem kell magyarázni, tapintható, az ír tűzgyújtási tilalom és a ledgyertyák ellenére szinte hallani a ropogást is a csitári hegyek alatt.
Másnap folytatjuk tovább, a Facebooknak hála vannak újabb érdeklődők, ez mindenkit felvillanyoz, hirtelen konkrét programtervbe csapunk bele, aztán módszertani tudásanyagot kapunk, gyakorlatias információkat, mint a munkatervkészítés, örsi óra felépítése.
Figyelem, kérdezem, ki miért van itt. A közös pont a személyes érintettség, annak a vágya, hogy a következő generáció, a lányom, a fiam megkapja, amit én megkaptam, hogy továbbadjam, vagy éppen megteremtsem neki.
Őszinte leszek, én tudok félni a haláltól. És attól is, hogy mi lesz majd a következő generációval. No, nem rémmesét festenék keret gyanánt, ellenkezőleg, a személyes felelősséget emelném ki. Hiszem, hogy rá kell kérdezni a tükörrel szembenézve: megteszek-e minden tőlem telhetőt, segítek-e, ahol tudok, ha tudok, ha kell, ha lehet? Tudok-e ember maradni egy mindannyiunk által elembertelenített világban, ahol többnyire az önérdek győz a megértés és a figyelem helyett?
Nézem a tanítványaim Facebook-bejegyzéseit, olvasom a leveleiket, és e másfél nap után nem megy ki a fejemből a kicsi Olivér rajza. Egy szigetet látok, rajta világítótoronnyal, a szigeten egyetlen ember. Világít a fény. Mondják, a gyerekrajz beszédes. Mondják, a sötétségben legyél a fény. Az ad meleget, és utat is mutat. Hogy te légy a változás, amit a világban látnál – ez is egy újabb árnyalat most a verőfényes délután, míg szól a jazz Corkban. Olivér rajzán másnap szivárvány van az üres lapon.
Őszintén bízom abban, hogy van lehetőség tenni a gyerekekért. Egyszerűen tenni a jót. Embert faragni magunkból, embernek lenni, embernek maradni minden körülmények között.
