"A hit a remélt dolgokban való bizalom..."
A fő téma ezen az estén a Péter apostol második leveléből, 4,12-19-ből szólt hozzánk, és az ember, az Istenben bízó ember nehézségeiről, esetenként szenvedéseiről szólt. Nem volt egy könnyű téma, de mégis hallani és beszélni kellett róla, hiszen akár beismerjük, akár nem, része az életünknek a megpróbáltatás, a szenvedés – akár keresztények vagyunk, akár nem. Krisztusnak hála, sokan összegyűltünk az Igei alkalomra, és nagyon jót beszélgettünk az igehirdetés után. Ugyanis szóba került az, hogy mit jelent a szenvedés, hogy beszélhetünk-e szenvedésről az életünkben – s mi a különbség a szenvedés és megpróbáltatás között? Vagy például mit jelent az, hogy dicsőítsük Istent akkor is, ha szenvedünk, ha épp a mélységet járjuk meg, hogyan, mivel tudjuk Őt magasztalni, és hogyan tudunk örülni akkor is, ha nehézségek vesznek minket körül. Arra jutottunk, nem is tévesen, hogy az öröm a reménységből, a bizalomból fakad: abból, hogy tudjuk, megingathatatlanul, hogy Ő ott van velünk, és segít felállnunk, elindulnunk, megerősödnünk, s nemcsak arra van lehetőségünk, hogy panaszkodjunk naphosszat, hanem hogy hálát adjunk azért, hogy még itt lehetünk. Sokunk életében voltak mélypontok, és keresztyénként tudjuk, hogy az Élő Isten volt az, aki kihozott bennünket szorult helyzetünkből, és az erre való emlékezés, az ebből merített hit és bizalom az, ami képes bennünket örömmel is eltölteni akkor, amikor a sötétség fojtogat bennünket!
Az est során körben ültünk, és egy kereszt közepén néhány gyertya égett – és ez egyszerre hordozta magában a szenvedést (emlékeztetve minket Jézus Krisztus szenvedésére), de a reménységet is sugározta felénk: Jézus leszállt a keresztről, feltámadt, és ahogyan a gyertyafénybe néztünk, szinte Mózeseknek érezhettük magunkat, ahogyan a csipkebokor előtt állva magával az Úrral voltunk egy közösségben. Kell ennél nagyobb csoda?
