Beszélgetéseink

Építő, ha úgy tekintünk egymásra, mint egy-egy ajándékra. Ajándékra Istentől! Nagy dolog ez, egy olyan világban melyet az elidegenedés jellemez. Mégis amikor a közösségre gondolok, akkor a nehézségek ellenére,  nagyobb helyet foglal el a szívemben egyfajta melegség, melyet az itteniek ébresztettek bennem. Leginkább azok, akik befogadtak, elfogadtak és nyitottak felém. Itt viszont egy-néhány dolgot jó tisztázni. Sokszor nehézséget okoz, hogy nemcsak KCSP-sként vagyok idegen a közösségnek, mint akiről tudják, hogy nemsokára elhagyja a közösséget, hanem egyházi személyként is. Sokan sokféleképpen gondolkodunk s ezzel minden rendben van így. Boncolgathatnám én is a hivatás és a felém, vagy sokkal inkább a hivatásom felé támasztott elvárások által épített falak hatásait, melyet oly sok cikkben olvastam már. Most mégis egyszerűen csak egyértelmű leszek.

Aki nyitott (amihez idő kell), aki munkatárs (amihez közös munka kell), aki elfogad, úgy amilyen vagyok (ehhez meg kell ismerni), azok fogják értékelni mindazt, amit teszek. Sőt nem is csak a munkám eredménye lesz értékes számukra, hanem énmagam, valamint az a folyamat, amit közösen bejárunk: az az életidő, amit együtt élünk meg. Ezért fontos a személyes kapcsolat, hogy a közös munka a magyarságért, a gyülekezetért, az életért működhessen. Mindehhez viszont idő kell, kinek mennyire van szüksége. Vannak, akik nyitottak mindennek a kezdetén. Vannak, aki már az előző ciklusban személyesen megismertek, és akiket én is személyesen megismerhettem. Ugyanis a személyes találkozásokban van lehetőség – ad hoc jelleggel –  a lelkigondozásra, az igehirdetésre és a növekedésre, az egymás építésére, a családok megerősítésére, a magyarságunk megélésére.