Azt a feladatot kaptam hazámtól, hogy „kultúrdiplomataként” szolgáljam az ott élő magyarokat és közvetítsem feléjük gondoskodó szeretetét. A hosszú útra lelkileg már felkészültem, fizikailag már annál kevésbé. Magas vagyok, de kénytelen voltam a repülőgép kicsiny ülőhelyére bepasszírozni magam és tűrni az órákon át tartó bénító mozdulatlanságot. Budapestről Párizsba 2 óra, majd onnan Szingapúrba 13 óra, majd Sydney-be (Szidnéj-be, ahogy az itteni magyarok mondják) 7 óra volt. Bevállaltam a rövid ideig tartó kényelmetlenséget, hiszen hasonlót élhettek át a magyar menekültek mikor hetekig hánykolódtak, utaztak új választott hazájuk: Ausztrália felé.
- Hát igen, annak idején volt segítségünk, miután ide értünk… – mesélte karosszékében hátradőlve szállásadóm: Vica néni (84), amikor életéről kérdeztem. Engem Dénes atya várt a repülőtéren. Ő a Magyarországról érkezett mentorom. Együtt érkeztünk meg a szállásomra.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy ez a város. Először érdekes fűszerek illatát éreztem a levegőben, mely Londonra emlékeztetett.
Nem tudtam eldönteni, hol is vagyok? A világ mely szegletén lehetek. Ausztrália olyannak tűnt, mintha London lakosságát az autóikkal együtt Floridába költöztették volna. Másfél órába telt, mire megérkeztünk a Sydney-ben található Blacktownba. Vica néninél fogok lakni, aki fehér színű kuvaszával várt a kapuban.
Rövid idő alatt elfoglalhattam kényelmes szobámat, egy teli hűtő pedig finomságokkal várt. Bekopogtattam Vica néni „lakókörzetébe”, ahol hosszasan hallgattam érdekes életútját. Volt része jóban és rosszban egyaránt.
– Az élet próbatételek tömkelege! Bevándorlóként minket itt nem várt más, csak a kemény munka. Nem volt itt semmi, mindent a két kezünkkel építettünk fel a megboldogult férjemmel. – folytatta. Magyarul beszéltünk és ez a kulcs megnyitotta szívét, beszámolt életének legnehezebb időszakáról is.
Megbeszéltük, hogy másnap együtt utazunk Blacktownba, a Szent Erzsébet Idősek Otthonába. Hiszen egyébként is odakészült látogatóba.
Az intézmény lakóinak körülbelül 90%-a magyar származású. Az óhazából érkezőknek nagyon örülnek és érdeklődnek irántunk. Záporoztak a kérdések felém.
Többnyire idősebb korúak, de fizikai korlátaik, nem szabnak határt elméjük szabadságának. Nagyon frissek szellemileg – aktívan érdeklődnek oly mélyen szeretett hazájuk felől. Kis közösségeket szerveznek, ahol együtt töltik, múlatják az időt: főznek, játszanak és nevetnek – magyarul.
Néhányan az idősebbek közül valamilyen mentális betegségből kifolyólag, elfelejtettek angolul beszélni. Így fontos szerepet kapnak az itt dolgozó magyar nővérkék.
Egy ilyen intézményt szeretettel, de kemény munkával és kitartással lehet fenntartani.
Ösztöndíjasként már eddig is nagyon sok segítséget kaptam a program szervezőitől és a helyiektől egyaránt, hogy munkámat minél hamarabb eredményesen megkezdhessem. Az újonnan megismert magyar testvéreim újabb és újabb közösségeknek mutattak be. A Délvidéki Magyarok Közösségének atmoszférája különösen tetszett. Itt főleg olyan emberek gyűlnek össze, akik egész életükben kemény kétkezi munkát végeztek. Olyan álomszerű volt és megfoghatatlan az, hogy sok ezer kilométer távolságban hazámtól mégis otthon érezhettem magam.
Ezt a közösséget a sok áldozattal járó kemény munka köti össze. Szolgálataikért nem kapnak fizetést, számukra a legszebb dolog az, ha magyarok tudnak lenni. Magával ragadóak, inspirálóak. Majdnem könnyeim is kicsordultak, amikor három szatyornyi magyar étellel egy-egy nagy mosoly társaságában útnak indítottak.
Másnap részt vettem Ashfieldben egy magyar nyelvű misén, amelyet mentorom Lédeczi Dénes atya celebrált a helyi Caritasban. Felemelő érzés volt a világ másik oldalán magyar nyelvű katolikus misét hallgatni hit- és nemzettársaimmal. A mise végén bemutatkoztunk, megismerkedtünk egymással, elmondtam, hogy középiskolai tanár vagyok. Mire kérdésekkel ostromoltak az otthoniakról, a világról és a közelmúlt történelemről. Elhatároztuk, hogy ezt a beszélgetést folytatjuk a közösség tagjaival. Kijelöltük az első előadásom időpontját, amelyhez már meghívó plakátot is készítettem.
Mivel az első napokban teljes elszántsággal kerestem fel a különböző magyar közösségeket a városban, ezért szállásadóm, Vica néni elhívott, hogy menjek el vele és lányával egy városnézésre. Nézzük meg komppal körbehajózva az öblöt, a fényárban úszó Operaházat és a többi középületet. Káprázatos volt a fényjáték (Sydney Vivid), amely nemcsak az épületekről, hanem a víz felszínéről is visszatükröződött. Felejthetetlen volt. Vajon miért szolgáltam rá erre az ajándékra. A válasz egyszerű: Magyarok vagyunk, szeretjük, tiszteljük egymást és összetartozunk. Távol a hazámtól otthonra leltem
