Hajnalban indult a pénteki gépünk, így már reggel 9-kor a fővárosban voltunk. Miután elfoglaltuk a szállást, volt egy napunk, hogy megnézzük a várost. Természetesen a túrázás és városnézés előtt elengedhetetlen volt egy helyi hamburger megkóstolása. Megmásztuk a 643 méter magas Mount Viktória hegyet, ami 360 fokos rálátást nyújt a városra.
Ezután az utunk a Te Papa múzeumba vezetett. Tudtátok, hogy az őshonos új-zélandi legnagyobb szöcskefajta, a Weta, akár a 71 grammot is elérheti? Ez kétszer annyi, mint egy kifejlett egér. Továbbá kipróbálhattuk egy szimulációs szobában, milyen egy földrengés.
Hazafele menet a szimulációból valóság lett, a földrengés szerencsére „csak” 4.4 erősségű volt. Követtük a protokollt: megálltunk, leguggoltunk, takartuk a fejünket. Azon gondolkoztam, mennyire picik is vagyunk. A természet mindig jelzi, hogy ő itt az úr. A nap végét egy helyi rögbi-mérkőzés megnézésével zártuk.
Szombaton reggel kezdetét vette a március 15-i megemlékezés a Magyar Millennium Parkban. A parkot még Klári édesapja, Új-Zéland első tiszteletbeli főkonzulja, Szentirmay Pál indította 1998-ban, majd végül 2003. augusztus 20-án avatták fel. Sok magyar gyűlt össze, Klári beszédet, Pintér Gábor érsek imát mondott, jómagam pedig Juhász Gyula – Március idusára című versét szavaltam el.
A közösség két újabb emléktáblát is felavatott. Az ünnepség ezután az Anzil nevű étteremben folytatódott. Én lehettem a házigazda, így a remek magyar ételek (gulyás, gombapörkölt) és magyar borok megkóstolása mellett a szórakozás sem maradhatott el. Kvízzel készültünk a közösségnek, majd tánc következett, végül pedig a könnyes búcsú.
Vasárnap Györgyiék egy egész napos túrára invitáltak minket. Megtettük a Red Rock parti sétát, ami 7.4 km hosszú. Egyszer csak furcsa állatokra lettünk figyelmesek. Ahogy közelebb osontunk a sziklák között, elénk tárult két, a sziklán sütkérező fóka. Jómagam hatalmas állatbarát vagyok, eredetileg zoológus vagy tengerbiológus szerettem volna lenni, így bekapcsolt bennem a Steve Irwin-féle merészség.
Megpróbáltam minél közelebb menni az egyik fókához, aki azon hezitált, hogy megtámadjon, vagy arrébb menjen. Mindössze két méter volt közöttünk, a háttérben Györgyi szava hallatszódott, miközben videóztam: They can be really fast, Aron! Utólag a helyi barátaim elmondták, hogy nagy szerencsém volt, elég veszélyes helyzetbe sodortam magam.
Miután túléltük a fókás találkozót, Györgyi vacsorára invitált magukhoz, ahol kerti grillezés vette kezdetét. Én voltam a séf, steaket, karajt és sült kukoricát sütöttem, és persze a karaoke sem maradhatott el. Hangosan szólt Fenyő Miklós, a Quimby és a Republic. Nem is záródhatott volna tökéletesebben ez az amúgy is tökéletes hétvége. Reméljük, még lesz lehetőségünk visszajönni!
