Az Ars Sacra Fesztivál keretében az eddigiektől eltérő program várta a Pázmáneumba érkezőket péntek este. Jelen volt – mint a korábbi években is – a Bécsben élő költő, tanár Lengyel Ferenc és felesége Melinda is, akik tavasszal a Költészet Napjához kapcsolódóan a másik hasonló alkalmat szervezik az osztrák fővárosban „Vers-sor-ban” címmel. Minden feltűnést kerülve megjelent az est meglepetés-vendége is. Kíváncsian vártam a kezdést, mert magam még soha nem voltam versvirrasztáson. A meghívó szövege alapján: „Versfelolvasó est istenes költeményekből, amelybe bárki bekapcsolódhat, aki szívesen megosztja a jelenlévőkkel kedvenc versét.” Próbáltam elképzelni, hogy milyen lehet, de nem igazán tudtam, hogy mire számítsak. A szentmise után a kápolnában csak néhány lámpa maradt égve. A hívek szétszóródva ültek a padokban, virrasztásra készülődve. Kezük ügyében egy-egy nyomtatott lap, vagy verseskötet volt. Csupán ennyi jelezte, hogy valami különleges dolog fog történni.
Elkondultak az esti harangszó utolsó hangjai is, és igazi mély, meghitt csend honolt az egyébként is bensőséges hangulatú kápolnában. Varga János rektor az ambóhoz lépve köszöntötte a résztvevőket. Elmondta, hogy amint a hétköznapi virrasztásokon sem a teljesítmény, a mennyiség, hanem a mélység a lényeg, úgy ezen az estén is ez a legfontosabb szempont. Néhány gyakorlati tudnivaló után Rónay György Szerápion legendák c. művéből idézett, hogy bevezessen minket a csend, az üresség, és az időtlenség végtelen horizontjába, ahol Isten szól a költemények által. Majd átadta a szót a verssel készülő híveknek.
Ismert és ismeretlen versek sorát hallgathattuk meg, kisebb csöndekkel, hogy legyen idő arra, hogy a szívünkbe is befogadhassuk a művek üzenetét, mélységét. Többek között Ady Endre, József Attila, Keresztury Dezső, Sík Sándor, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Lackfi János versei közül hallhattunk ismerősebb, és kevésbé ismert verseket. S az egyik résztvevő a saját költeményét adta elő nekünk. Többször volt már lehetőségem Magyarországon olyan irodalmi, vagy kultúresten részt venni, amelyet amatőr csoportok, közösségek szerveztek a maguk s ismerőseik örömére. Ahol az itteni versvirrasztáshoz hasonlóan nem az a cél, hogy minél professzionálisabban, színészekhez méltóan adják elő a kedvelt verseket. A hétköznapi emberek, a civilek estéje ez, ahol a szív, a megérintett lélek szólal meg a versek által. Ahol ezt a megérintettséget adják tovább egymásnak az emberek. Valami ehhez hasonlót éltem át a Pázmáneum kápolnájában én is. Ugyanakkor mégis egészen új színben. Egy olyan magyar ember ajkán, aki már akár évtizedek óta távol él az anyaországtól, másképp hangzik fel a már olyan sokszor hallott magyar költő magyar verse. Aki nem készült fel rá, azt váratlanul érheti ez a felismerés, nemcsak a lelkét érinti meg, hanem a testét is: libabőrös lesz, és a torka elszorul. Számomra ezért volt egészen különleges élmény ez az est. S mielőtt még véget ért volna, egy addig csendben a padban ülő vendéget szólított meg rektor atya, Dóczy Pétert. A színművész és rendező, aki az Ars Sacra Fesztiválok rendszeres szereplője Magyarországon és a határokon túl, az előző napon, csütörtökön este a Collegium Hungaricumban adta elő az idei Ars Sacra Fesztivál keretében „Azt hiszem” címmel Pilinszky János műveiből összeállított összművészeti előadását. A versvirrasztáshoz ő is hozott saját választású verseket Somogyvári Gyula költőtől (aki piarista osztálytársának nagyapja volt). Majd Pilinszky Jánostól mondott el néhány, a pillanathoz különösen is jól illő művet. Lelkünket megmozgató gondolatok voltak ezek, melyek kerek egésszé tették ezt a közös, különleges virrasztást. A profikra jellemző átéléssel kimondott szavai, amelyet a jelenlévők odaadással hallgattak, mintegy megkoronázták az estét és kiemelték az addig elhangzottakat.
A több, mint másfél órás programot követő szeretet-vendégség során volt alkalmuk a résztvevőknek, hogy megosszák egymással tapasztalataikat, élményeiket és terveiket, a szent művészeteket illetően.
