Hamburgban a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasaként egy olyan közösségre találtam, ahol a természet, a játék és az összetartás új értelmet nyer. A hamburgi cserkészek mellett tanulni, tanítani és kalandozni igazi felfedezés volt az első perctől!
Gyerekként nem voltam cserkész. De nagyon szerettem az erdőt járni, a családommal kirándulni, a természet hol apró, hol nyüzsgő világát figyelni. A csillagos égbolt számomra egy kalandos térkép volt, ami minden este új történeteket mesélt. Érdekelt, milyen hangja van a tücsöknek, hogyan nőnek a gombák, és mit mesélnek a madarak egymásnak.
Majd jött Hamburg – és vele egy váratlan lehetőség. Kőrösi Csoma Sándor Program (KCSP) ösztöndíjasként csatlakozhattam a Hamburgi Magyarok Egyesületéhez, ahol a megérkezésem másnapján egy különleges világ tárult fel előttem: a cserkészeté. Ugyan még csak ismerkedtem az új környezettel, máris ott álltam egy cserkészfoglalkozáson, izgatottan és kíváncsian.
A cserkészvezető, Dr. Szőcs Katalin kísért bennünket a Hamburgi Magyar Iskola foglalkozásairól a cserkészet helyszínére. Az első alkalommal még egy brémai cserkész is velünk volt, aki lelkesen mesélt rangjairól, ruházata egyes elemeinek jelentéséről, cserkész útjáról és persze humoros kalandjairól. Tanultunk vezényszavakat, kézjeleket, megismerkedtünk a Róka Őrs zászlajával, és csatakiáltásoktól volt hangos a természet. Egy kisfiúval, aki szintén először volt ott, hamar barátokká váltunk. És külön öröm volt, hogy párom, Zoli, Dánia KCSP ösztöndíjasa is részt vett a foglalkozáson, így együtt fedezhettük fel ezt az új közösséget.
A második alkalommal nagy megtiszteltetés ért - egyedül vezethettem a foglalkozást! És ekkor csöppentem ám igazán a kalandba. A keretmesénk szerint az Erdő szívét kellett megmentenünk, miközben közmondásokat és szólásokat tanultunk játékosan, együtt énekeltünk, bogarakat figyeltünk meg, és tábortűzrakási módszereket mutattunk be egymásnak. Zenéltünk is – egymásra hangolódtunk, szó szerint és átvitt értelemben is.
A harmadik alkalommal Katival közösen vezettük a foglalkozást. Egy Mátyás-mese nyomán indultunk hosszú sétára Hamburg természetközeli részein, próbákat teljesítettünk, titkosírást fejtettünk, barátságcsomót kötöttünk – én egy igazán cserfes, mosolygós kisfiú társaságában. Zoli is újra velünk volt, és mesét olvasott a kiscserkészeknek. Az egyik feladatban 10 olyan dolgot kellett találnunk, ami közös bennünk – és ahogy teltek a percek, hirtelen ismerősebbek, közelebbiek lettünk egymáshoz. A foglalkozás végére észre sem vettük, hogy elszaladt az idő – és bizony volt olyan feladat, amire nem is került így sor. De ez csak azt jelenti: legközelebb még több móka vár ránk!
Most már tudom, mit jelent cserkésznek lenni – nem rangot vagy szabályokat, hanem közösséget, játékot, természetközelséget, és azt a fajta őszinte, derűs együttlétet, amire oly nagy szükség van. Boldog vagyok, hogy részese lehetek – még ha csak felnőttként is talált rám ez a lehetőség. És ki tudja? Talán egyszer én is mesélhetek majd valakinek a saját cserkész utamról.
