„Bántja lelkem a nagy város durva zaja…” - mondja Ady Endre a Karácsony című versében. Gondolom sokak számára ismert az az érzés, amikor távol szeretne lenni a rohanó világtól és megpihenni a természet ölén. A téli tábor nem csak a fiatalok számára nyújtott egy fantasztikus élményt, de a vezetők is velük együtt élvezhették a téli mókát, és újra gyermeki szívvel belevághattak a rég elfeledett élményekbe.
A várva várt hétvégét egy reggeli főzéssel kezdték a cserkészek a szabadban. Az őrsök maguknak kellett, hogy elkészítsék az ebédet. A gyerekek fakanállal a kezükben kavargatták a csirkepaprikást, és mosolyogva hajoltak a kondér fölé, hogy a jó illat emlékeztesse őket, milyen jó munkát végeztek. Közben vidáman rohantak át egymáshoz, hogy kiderítsék ki milyen titkos hozzávalót használt, és egyesek büszkén sétáltak vissza tűzhelyükhöz, megbizonyosodva arról, hogy náluk jobb szakács nincs a világon. A téli napsütés és a szikrázó hó azt sugallta, hogy maradjunk még egy kicsit.
Egy hatalmas hókunyhó volt a tábori építmény, amelynek közös erővel álltak neki délután a cserkészek, de az esti jéghoki megszakította a folyamatot, hiszen milyen téli tábor az, ahol nem kerül elő a korcsolya. Bármennyire is fárasztó volt a nap, az utolsó estét egy kinti tábortűzzel zártuk le, amely nem csak a közelben lobogó lángoknak köszönhetően tartott mindenkit melegen, hanem a vidám dalok, a mosolyok és a közös nevetés éltette a lelket.
Szánkózás, téli túra a hóban, csapatjáték a jégen, főzés a szabad ég alatt, a tűz melege egy hideg estén, ezek mind nem csak arra emlékeztetnek, hogy mennyire fontos számunkra a kapcsolat a természettel, hanem egymással is. Csupán három nap olyan csodákra képes, hogy életünk végéig kedves lesz számunkra az emlék, amelyet közösen éltünk meg, amelyet együtt tettünk ilyen széppé.
