Az 1950-es években még csak néhány magyar család élt Aucklandben, ám 1956 decemberében és 1957 januárjában három repülőgéppel közel ezren érkeztek menekültként Magyarországról Új-Zélandra, új otthont keresve maguknak. 1957-ben előbb Kőszegi Zoyáék, majd Kőszegi Ágnesék családja is megérkezett. A hatóságok a munkaerő jobb eloszlása érdekében szétosztották az ideérkező magyarokat három nagyváros, Auckland, Christchurch és Wellington között. Sok családnak hamar sikerült saját otthont találnia, míg mások hosszú ideig voltak kénytelenek menekültszállókon maradni, ahonnan busszal utaztatták őket a Szt. Patrik Katedrálisban tartott vasárnap esti misékre – Ágnesék és Zoyáék is itt ismerkedtek meg több magyar családdal.
A Szent Patrik Katedrálissal szemben lévő emeletes, fa épületben volt az első magyar közösségi összejövetel azok számára, akik Aucklandben telepedtek le. Az emberek nagyon örültek egymásnak, mert mindenkinek új volt a környezet, de a közös kulturális háttér az otthonosság érzetét teremtette meg számukra. Idővel a misék utáni összejövetelek biztos találkozási pontot jelentettek az újonnan érkezett magyarok számára, és lehetőséget adtak arra, hogy beinduljon a magyar közösségi élet, igaz ekkor még szervezeti keretek nélkül. A nők süteményeket sütöttek, a férfiak cigarettáztak, mindenki igyekezett az új élményeket megvitatni egymással, illetve az évek folyamán a magyar hagyományokat is felelevenítették.
Azoknak a magyaroknak a segítségével és vezetésével szerveződtek az összejövetelek, akik már az 1950-es években itt éltek Aucklandben. 1957 januárjában aztán az egyre bővülő magyar közösség eldöntötte, hogy megalapítja a Szent István Klubot, ami akkor még vezetőség nélkül működött a Victoria Streeten az új-zélandi Vöröskereszt, a katolikus egyház, azon belül is Fr. Flanagan pap segítségével. Ebben az évben nem igazán voltak nagy összejövetelek, kis számban (kb. 40-50 ember) gyűltek össze egy-egy alkalomra. Mindenki el volt foglalva az új hely felfedezésével, megszokásával, beilleszkedéssel, angol tanulással, lakásszerzéssel. 1959-től megalakult egy tánccsoport is, akik több közösségi rendezvényen is felléptek.
1958-ban Kőszegi Gyula személyében megválasztották az első elnököt. Az ezt követő két évben az akkor körülbelül 50 főt számláló klub célja az volt, hogy segítsen beilleszkedni az ide érkező többségében tizen- és huszonéves fiataloknak, segítsen a munkakeresésben, esti iskoláztatásban és egyéb bürokratikus teendőkben. Ágnes, Kőszegi Gyula lánya úgy emlékezett vissza, hogy édesapja elvei szerint a klubban a magyar nyelv használata, valamint a katolikus értékek voltak a legfőbbek, ám édesapja nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy az ide érkezők az angol nyelv elsajátításán is dolgozzanak.
1961-ben Gyula lemondott tisztségéről az egyre szaporodó egyéb teendői miatt, illetve úgy érezte, hogy sikerült az 1958-60 között érkezetteknek beilleszkednie az itteni életbe. A vezetést más nem vállalta át, így nem sokkal ezután a Szent István Klub feloszlott, és az 1970-es évekig, az Aucklandi Magyar Klub (Auckland Hungarian Club) hivatalos megalapításáig nem is találkoztak szervezett keretek között a magyarok. Ezek a kezdeti évek azonban meghatározóak voltak az ’56-ban és után érkezett magyarok számára ahhoz, hogy magyar identitásukat megélhessék, találkozhassanak honfitársaikkal, illetve beilleszkedjenek az új-zélandi társadalomba.
Kőszegi Ágnes és Zoya egyöntetűen kimondták a kulcsmondatot az ebben az időszakban zajló eseményekről:
„Baráti segítségnyújtás; ez volt a legfontosabb a Szent István Klubban.”
