A mi Szabibánk

Szabibácsi életútja egy legenda. Szakterülete alapjáraton a kereskedelem, de ugyanakkor össze szedett minden útjába sodort egyéb mesterséget a műselyemfonástól az olajkőbányászásig és az utolsó otthoni állásában egy kis szénbányának a vezetője volt. „A legnehezebb munkám, az Skóciában volt, az olajkőbánya … a legkellemetlenebb munkám az egy alagútfúrásnál volt”. Első kikerülése Magyarországról egy rokona szeleburdi elszólása miatt történt, Bécsbe. „Linzből Salzburgba. Mikor már kezdett hűvös lenni az idő, és csak nyári ruháim voltak, akkor elmentem a magyar karitászhoz kérni téli felszerelést. Fiatal voltam, azt gondolták biztos kommunista kém vagyok, úgyhogy nem adtak semmit… mondták, hogy hát kimehetsz Angliába, ha akarsz munkásnak”. A cselesen beolajozott piszkos kézfogás („véletlenül ránéztem egy teherautónak az első kerekére”) így vitte Szabibát egészen Angliáig.

Majd Kanada hullámai a villanyszerelés partjaira dobták először, végül pedig a legjobban fizetett főtechnikus szerep is neki jutott. Akárhogy is, megérte Kanadáig jönni neki, hiszen a clevelandi Rózsi néni megpillantása egy közös barát esküvőjén, egyértelmű nyerő számokban torkollott Szabibá elmondása szerint. „két dolog volt Rózsi néni mellett: nagyon csinos volt, másik pedig, hogy cserkész volt. Úgyhogy ez a két dolog winning numbers.” Amint elárulta mindezt, rögtön lecsaptam az élet kérdésére. Lássuk mit válaszolt a bölcs Szabiácsink arra, hogy honnan lehet tudni, ki az igazi? „Úgy körülbelül 25 év múlva. 100% nincs. Neki is oka volt csalódni, nekem is talán volt. Az ember sose tudja. Nagyjából mindig másképp képzeli az ember az életét, aztán másképpen jön elő. Nem csak a házasság, hanem minden más. Szokták mondani: ahogy esik, úgy puffan”.

Szabibá szülei 8 éves korában elváltak. Ennek gyanánt a példakép fogalma egy hosszú levegővétel után, mély dolgot hozott felszínre: „Apámat alig ismertem… a cserkészek voltak a családom, és a gimnáziumnak a csapata, a kereskedők. Volt egy nagyon jó rajparancsnokunk, Pista bácsi, az is árva gyerek volt. Ő, mint az apa szerepelt: azt fogadtatta meg velünk, hogy egész életünkben a magyarságért fogunk harcolni, és rá pár hónapra hősi halált halt. Az oroszok már áttörtek, a magyar honvédség már akkor eltűnt onnan, ő meg még maradt a helyén. … Soha nem mentem senkihez a problémámmal. Mindig magam próbáltam megoldani azt, de az jól esett, hogy törődött velünk. Hát, szerencsések azok, akiknek szülei vannak… pláne mostanában. Most is az ember körülnéz, alig van ép család. Keresik a jobbat… úgy sem találnak jobbat”.

Habár Szabibácsi elsőre nem tudta a választ arra kérdésre, hogy mi volt életében a legnehezebb, mellette Rózsi néni biza tudta, és meg is mondta „Elhagyni a hazádat”, Szabibácsi pedig csak bólogat. Később viszont, egy másik kérdés kapcsán kikerekedett a történet: „Nekem volt egy parasztfiú barátom, akivel hosszú évekig egy padban ültünk. Testi-lelki jó barátok lettünk. Egyszer mielőtt elmentünk volna katonának, 44’ őszén, egy szőlőben hasaltunk és szőlőt ettünk, és a Zagyva völgyében két torony látszott. … Aztán 67’-ben már olyan honvágy gyötört, hogy kezdtem bedilizni, és írtam a barátomnak, hogy „mit gondolsz Gabi, megnézném a zabonyi kettőt” – rögtön megértette, hogy miről van szó, rögtön intézkedett a Parlamentbe, és 16 év után így kerültünk haza az egész családdal Magyarországra. Két hétig voltunk azt hiszem otthon”.

Egyértelmű választ kaptam arra a kérdésre, hogy Szabibá szerint mi a baj a mai fiatalsággal? Egyhangúan a következő vélemény hangzott el: „A fegyelem… az óriási hiba. Mindig visszamegyek a latin közmondásokhoz és néhány angol közmondáshoz. Ezzel kapcsolatban az angolok azt mondják, hogy - it’s for the boy to try, and the girl to refuse - … A lényeg az, hogy a mai fiatalság teljesen szabadjára van engedve… többnyire. Discipline nélkül pedig nincs élet. Nem mondom, hogy az mindig jó, a fenét jó! Az ember nem szereti, ha megmondják neki, hogy mit csináljon, de aztán utólag rá kell jönni, hogy mi volt a jó. Előbb-utóbb minden bebizonyosodik. Ha késő, akkor too bad”.

Hogy mire a legbüszkébb Szabi bácsi az egész életéből? Erre első válaszként végig nézhettem Szabibá összes kitüntetését és érdemjelvényét, melyeket a következőkkel támasztotta alá: „Én nem vagyok se miniszter, se tábornok, úgyhogy valószínűleg a jó helyen voltam a jó időben. Ezek a nagy ágyúk. Ez nem mind az enyém, én csak vezettem… de a munkatársaim is megérdemlik ugyanazt, mert ő nélkülük nem tudtam volna megcsinálni, ami sikerült. Ugyanis arra, amire a legbüszkébb vagyok, volnék… az, hogy legalább 120.000 angol nyelvű könyvet osztottunk szét az amerikai egyetemi könyvtárak között. Ez egyedülálló dolog, ezt soha senki nem csinálta”.

A mi Szabibánk, aki szerint az élet lényege benne van a 10 cserkésztörvényben. A mi Szabibánk, aki életszabályként éli: sose árts senkinek! A mi Szabibánk, aki egyetlen kérdésre nem tudja a választ, mégpedig arra, hogy mi volt a legnehezebb az életében. A mi Szabibánk, akinek tollából mai napig folynak a szavak, ihletek, komoly ajándékként a világnak, embernek. A mi Szabibánk, akinek ha lehetne egy kívánsága, akkor „Még két vagy három jó évet, hogy betudjam fejezni mindazt, amit akartam s akkor még az önéletrajzomat is kiadnám. Elrettentő példának”.