avagy a Nürnbergi Magyar Iskola virtuálisan is folytatja a tevékenységeit
Az én legfontosabb feladatom itt, Nürnbergben, hogy pedagógusként részt vegyek a Nürnbergi Magyar Iskola programjaiban, a többi kollégával együtt tanítsak, tananyagokat készítsek, segítsem a gyerekek magyar nyelvi fejlődését. Mi március 7-én tartottuk az utolsó iskolai foglalkozásunkat a megszokott keretek között, de már akkor is lehetett sejteni, hogy valami változás jön, csak még nem tudtuk, hogy pontosan mi vár ránk.
Egy héttel később már világos volt: a koronavírus terjedése miatt szinte az egész világ bezárkózott, az iskolák kiüresedtek, a gyerekek otthonról tanulnak, a felnőttek home office-ban dolgoznak. Egy ilyen szituációra nyilván senki nincs felkészülve, hiszen egy ilyen mértékű világjárványra nem nagyon volt még eddig precedens. De akkor most hogyan tovább?
A hétvégi magyar iskolák szerepe kettős. Nem csak azért fontosak, hogy az idejáró gyermekek minél magasabb szinten elsajátítsák a magyar nyelvet és ismerkedjenek népünk kultúrájával, történelmével, de a közösség összetartó ereje is meghatározó. Ezért arra gondoltunk, semmiképpen sem hagyjuk magukra a gyerekeinket, s ha máshogy nem megy, akkor most virtuálisan teremtünk kapcsolatot közöttük. De hogyan? Milyen tartalommal? Milyen formában?
Rövid tanakodás után a ZOOM program mellett döntöttünk, s próbaként a két legnagyobb csoportunknak tartottunk egy-egy foglalkozást. Ha iskolai hasonlatokkal kellene élnem, akkor azt mondanám, hogy ez inkább volt most egy osztályfőnöki óra, semmint irodalom vagy történelem. De erre itt és most sokkal nagyobb szükség volt. Korán reggel még egy gyors egyeztetés, próba a hanggal és a képpel, hogy minden jól sikerüljön, aztán gyerünk! Feledhetetlen pillanat volt, amikor a legelső diákokat beengedtük a virtuális termünkbe. Tudom, szentimentálisan hangzik, de engem szó szerint kirázott a hideg és elcsuklott a hangom, amikor láttam, hogy a gyerekek (és a háttérben kukucskáló szülők) először megpillantották egymást! Mi meg sem tudtunk szólalni, olyan lelkesen üdvözölt mindenki mindenkit. Igazán jó volt ezt látni. Egy jól strukturált beszélgetés keretében aztán mindenki mesélt az első élményeiről, a változásról, s arról, hogy hogyan birkózik meg az új helyzettel. Ez persze, kinek így, kinek úgy, de mindenkinek nehéz, ezért törekedtünk a kérdéseinkkel arra, hogy ösztönözzük a gyerekeket, fedezzenek fel új dolgokat, amiket most ismertek meg magukról, törekedjenek okosan felhasználni a látszólag megnövekedett idejüket, próbáljanak ki új dolgokat. A virtuális találkozónk után a szülőktől és gyerekektől érkezett visszajelzések alapján azt mondhatom, várakozáson felül sikerült ez az iskolai programunk.
Az első ilyen alkalmat azóta kettő másik is követte már. Először még azt hittük, hogy ez csak átmenet lesz, de most már tudjuk, hogy az idei tanévet egészen biztosan online órákkal fogjuk tudni teljesíteni. Mi, pedagógusok, lelkesen készülünk. Már tartottunk beszédfejlesztő foglalkozást a kisebbeknek, mesés-beszélgetős találkozót a legfiatalabbaknak, s tanulós-filmelemzős-beszélgetős alkalmakat a nagyobbaknak. A gyerekek várják a találkozást, jönnek, készülnek az órákra, fogalmazást írnak, videót állítanak össze, tanulnak, mesélnek, a szülők pedig támogatják a munkánkat és örülnek, hogy a megváltozott helyzet ellenére sem felejtettük el azt a közös célt, hogy a közösségünket összekössük és a magyar kultúrával ismerkedjünk, a tudásunkat elmélyíthessük.
S hogyan tovább? Hiányzik. Hiányzik, hogy találkozzunk egymással. Hiányzik, hogy élőszóval beszélgessünk, hogy közösen felköszöntsük a születésnaposokat, hogy filmet nézzünk, hogy fontos (és kevésbé fontos) kérdésekről parázsig menő vitákat folytassunk, hogy egyszerűen csak együtt legyünk és örüljünk egymásnak. Ez a bezártság és a virtuális lét sok mindent átkeretezett, elgondolkodtatott bennünket, kipróbáltunk, felfedeztünk, újraterveztünk, átalakítottunk, megtartottunk régi dolgokat, tanultunk újakat. Még a nemrég elindított előadássorozatunkat is tudtuk folytatni az online térben. Mégis nagyon várjuk, hogy újra visszatérhessen az élet a régi kerékvágásba, újra járhassunk iskolába, újra szervezhessünk programokat. Mert az a megszokott, az a normális. Amikor az első virtuális találkozót a gyerekekkel már majdnem lezártuk, az egyik kis diákunk még jelentkezett, hogy ő szeretne még mondani valamit. „Tudjátok, amikor iskola van, akkor szombaton korán kell kelnünk, és hiába tudjuk, hogy majd jó lesz a többiekkel találkozni, azért szívesen aludnánk még tovább. De a testvéremmel már soha nem fogunk amiatt panaszkodni, hogy korán kell kelnünk. Mert mi iskolába AKARUNK járni!” Azt hiszem, ezt most mindenki hasonlóan gondolja.
