Péntekenként másfél órát töltök a magyar idősotthon lakóival. Ezek az alkalmak mára a hetem legkedvesebb pontjává váltak, és legalább annyira várom őket én is, mint ők.
Igyekszem mindig hozni valami újat. Legtöbbször egy kártya- vagy társasjátékot, amit közösen tanulunk meg, és amit rögtön ki is próbálunk. Játszottunk már memóriát, számtalan francia kártyajátékot, kirakóst, Jengát, a legutóbbi alkalommal pedig kac-kac kukacot. A szabályok magyarázása közben szinte mindig előkerül egy-egy emlék, egy régi családi játszma, egy történet, így a játék magától alakul beszélgetéssé.
Máskor színezünk: egyszerű képeket, virágokat, magyar motívumokat, leggyakrabban mandalákat. Ezek elsőre apró dolgoknak tűnhetnek, mégis sokat adnak. A játék figyelmet, gyors gondolkodást és jó adag nevetést hoz, a színezés viszont nyugtat, és nem igényel szavakat, így azok is teljes értékű résztvevők lehetnek, akiknek a beszéd vagy a mozgás már nehezebben megy. A mandalák különösen kedveltek, mivel a szabályos minták kitöltése összeszedettséget ad, a végén pedig mindenki kézzelfogható eredményt tarthat a kezében. Az elkészült lapokat ki is tesszük az otthon falaira, így a közös munka nyoma ott marad a következő alkalomig.
A legfontosabb azonban nem maga a játék vagy a rajz, hanem az, hogy van egy biztos pont a héten, amire számítani lehet, és a figyelem, a versengés és a nevetés együtt olyan energiát hoz, ami a másfél óra után is velük marad. A foglalkozások spanyolul zajlanak, hiszen az otthon lakóinak nagy része nem beszél magyarul. Utána viszont mindig végiglátogatom a magyar lakókat, hogy velük külön is töltsek időt, meghallgassam a történeteiket, és beszélgessünk egy kicsit magyarul. A pénteki órák így nem egyszerűen időtöltést jelentenek, hanem közösséget: kapcsolatot a magyar nyelvvel, a hagyományokkal és egymással. Sokszor úgy jövök el, hogy nem tudom eldönteni, ki adott többet a másiknak.
