Beszélgetés Keszei Attilával
Először is gratulálok a munkásságához, a Szent Erzsébet templomban most zárult kiállításához és a „Levelek a fiaimhoz” című művészi önéletírásához. Mi motiválta a könyv megírására?
Soha nem kérdeztek a fiaim, hogy miért van ez, vagy miért van az. Aztán rájöttem, hogy én se kérdeztem apámat, mi történt '56-ban vagy a háborúban. Úgy gondoltam, jobb, ha leírom mindazt, amit megéltem, mert amikor a fiaim idős korukra kíváncsiak lennének, én már nem leszek. Fontos volt számomra, hogy megismerjék a családunk történetét.
Alapvetően mérnökként indult a pályája, mégis a képzőművészet felé fordult. Mi inspirálta erre a váltásra?
Már gimnazistaként sokat rajzoltam, és a rajztanáromnak tetszettek a munkáim. De a mi családunk nem volt jó káder, és nekem mindig problémám volt az olvasással. Az iskolában oroszból és angolból rendre megbuktam, de valahogy átengedtek, mert a többi tantárgyból ötös voltam. A matematika tanárom, aki maga is megjárta '56-ot, azt mondta: „Keszei, maga a Műegyetemre megy.” És így is lett.
Az egyetemen gépészmérnökként tanultam, de érdeklődtem az építészek művészi képzései iránt. Eleinte kinevettek, amikor fakultatív órákra jelentkeztem, de végül két csodálatos tanárom lett: Kákonyi István és Zöllei Gyula. Tőlük rengeteget tanultam. Közben részt vettem a Szőnyi István képzőművészeti táborokban, ahol festészetet, kerámiát és szobrászatot is tanultam. Nem volt hivatalos művészi képesítésem, de autodidakta módon fejlődtem.
Könyvében meghatóan ír a nevelőapjáról, akit édesapjaként szeretett. Mit jelentett Önnek a vele való kapcsolat?
Ha nem a nevelőapám mellett nőttem volna fel, valószínűleg egy nagy csibész lettem volna. Ő egy rendkívül adakozó, becsületes ember volt, aki soha még csak nem is füllentett. Amikor anyám elhozta őt bemutatni, rögtön az ölébe ültem, és azonnal megszerettük egymást. Ő mindig hitt bennem, és azt mondta: „A gyereknek megvan az esze, menjen az egyetemre.” Nagyon büszke volt rám, és a mai napig úgy tekintek rá, mint édesapámra.
Sokféle anyaggal dolgozik, legyen az kerámia, bronz vagy fa. Mi határozza meg, hogy melyik anyaggal dolgozik egy adott alkotásnál?
Rendszerint a téma jön először, és az anyag ehhez igazodik. 1973-ban érkeztem Kanadába, mert otthon a hadseregben megtagadtam, hogy tisztjelölt legyek. Nem tudtam elfogadni, hogy emberek életéről döntsek. Mérnökként dolgoztam, mert itt a művészetből nem lehetett megélni. Munkám mellett kis jegyzetlapokra vázoltam fel az ötleteimet, és később alakult ki, hogy az adott alkotás bronzból, fából vagy kerámiából készül.
Vallási és mitológiai témák gyakran visszaköszönnek a műveiben. Miért éppen ezek vonzzák Önt?
Katolikusnak születtem, de az emberi oldala az, ami igazán megfog a vallási történetekben. A St. James katedrális keresztútját például már 1973-ban, Rómában megrajzoltam. Ott döntöttem el, hogy csak a kereszt, a kéz és a fej lesz látható semmi más. Az érzelmi állapotok, az emberi gesztusok megragadása az, ami igazán fontos számomra.
Mit jelent Önnek a művészet és az alkotás?
Számomra a művészet egy belső sugallat. Amikor dolgozom, érzem, hogy valamit ki kell adnom magamból. Egyik művemet sem szeretem jobban a másiknál, mindegyikben ugyanannyi szeretet és elgondolás van. Nem gyakorlom hagyományos értelemben a vallást, de minden este, mielőtt lefekszem, megköszönöm a napot. Ez is része annak az adakozó szemléletnek, amely az életemet és a műveimet vezeti.
Keszei Attila története nemcsak a művészet, hanem az emberi kitartás és hit példája is. Alkotásai, melyek magán- és közgyűjteményekben egyaránt megtalálhatók, mély humánummal és spirituális töltettel bírnak. Életútja és művészete arra ösztönöz, hogy megálljunk, és elgondolkodjunk az emberi lét legmélyebb kérdésein.
