Melbourne-i mozaik

Emlékképek

/ Garamhegyi Edit Rita /
garamhegyi.edit.rita képe
Talán a búcsúzás ringatott ilyen nosztalgikus hangulatba, hogy a szavak embereként most inkább a képekhez nyúljak. Persze szóban fogom elmesélni, szóval mégis hű maradok magamhoz.

 

Két képet szeretnék megosztani most, ősi, emberi módon, és nem a közösségi média valamelyik felületén. Szavakkal, ahogyan igazán szeretem. Jó lenne tudni, hogy miért két ennyire szomorú kép jön mos fel bennem, de nincs most kedvem olyan mélyre lemerülni, hogy a választ megtaláljam. Igen. A búcsúzás hangulata tehet az egészről. Valószínűleg.

A melbourne-i öböl békés partjain láttam az elsőt. Pár hete voltam itt, Ausztráliában, és amikor csak tehettem, a tengernél sétáltam. Anyák napja volt. Nem otthon, csak itt, mert az ausztrálok korábban tartják. A boltok tele voltak giccses és kevésbé giccses lapokkal, szívecskékkel és egyebekkel, de a tengernél mindebből semmit nem lehetett érezni. Leültem a durva szemű homokra, és néztem a vizet. És a harmadik hullám kihozott egy kis virágcsokrot. Egészen friss volt, pár órája kerülhetett a vízbe, takarosan összekötve himbálódzott egy darabig, majd megállt az apró kövek között. Szívfacsaró volt. Valaki így köszöntötte fel a halott édesanyját, remélve, hogy az óceán mindenhova közvetít hálát és könnyeket. Sokáig néztem a kis csokrot, de aztán egy kislány jött arra mezítláb szökdelve. Megállt a virágnál, elmosolyodott, és felvette. Elrohant vele az édesanyjához, és árnyújotta neki. Először nagyon szíven ütött ez a kegyeletsértés. De aztán utánuk néztem, ahogy kézen fogva gázoltak mezítláb a sekély vízben, az anya egyik kezében a virág, a másikban a kislány apró vizes keze. Azt hiszem, minden így volt jó. Minden a helyére került.

 Manlyben leszálltam a komphajóról, és elindultam az óceán felé. Ezt a luxust is csak itt élhettem meg, hogy a kis öbölből, ahova ezek a vízibuszok befutnak, néhány perces séta után  az óceán háborgó hullámai várnak. Az óceán két arca. Nagyon vártam, hogy láthassam. Már messziről érződött, hogy valami történt, a vizimentők hangszóróinak torz hangját lehetett hallani. Egy férfi feküdt a járdán, körülötte piros-sárga ruhájukban az életmentők. Ketten térdeltek mellette, próbálták újraéleszteni. Nem tudom, mi történt, úgy tűnt, a vízből húzták ki. Az ausztrálok nem takarják el ilyenkor a helyszínt. Láttam már vérző motorost, közlekedési balesetet, nincs eltakarás, nincs elkerítés. Semmi. Viszont nem is bámészkodnak sokan. Ez most is így volt. Elfordítottam a fejem, és néztem az óceánt, nem akartam, de mégis hallottam, hogy a mentő is megjött, átvették a sérült ellátását. Milyen érdekes, hogy én is megpróbálom enyhíteni a történteket a hivatalos stílust segítségül hívva. Nem, nem sérült volt, hanem halott. Mind tudtuk. Három mentő érkezett még perceken belül. Egyszer néztem oda. A feleség ült egy padon, fél méterre a férjétől, akit éppen ketten próbáltak visszarángatni az életbe. A nő nem sírt, bár hátulról láttam, de nem remegett a válla, csak nézett maga elé. Mellette egy piros-sárga ruhás életmentő hölgy ült, és szorosan ölelte őt. Senki nem beszélt. Nem ígértek, nem biztatták, és ő nem kérlelte és nem faggatta őket. Nagyon-nagyon megrázó jelenet volt. Szavak nélküli, csak mozdulatokból építkező súlyos tudás. Ma sem értem, miért, de én sem borultam ki annyira, mint más ilyen esetben. Percek múlva mindenki eltűnt onnan.  

 Igen, az ausztrálok mások, mint mi. Más a lelki szerkezetük is. A Sivatagi show című film egyik mondata jutott eszembe Sztankay István gyönyörű, mély hangján: „ Ilyen hát az élet és a halál a Kalahári-sivatagban”. Ilyen az élet és a halál Ausztráliában. Kígyók és pókok, az óceán semmivel el nem kerített sziklás partjai, erős csőrű, támadókedvű madarak, amik miatt hosszú műanyag tüskéket kell tenni a biciklis védősisakokra. Nem veszélyes ország, és tényleg nem. Nem láttam kígyót, nem találkoztam pókkal, nem csípett meg semmi, és nem kergetett meg krokodil. Nem támadott meg cápa. De mind tudjuk, hogy bármikor megtörténhet. És itt annyira közel van a természet, hogy maga a halál is ennek részeként van jelen. Valahogy mindig jelen van, mint lehetőség, és ettől – bár nem kevésbé fájdalmas – már nem olyan ijesztő. Nem ez a legszebb emlékem, de tudom jól, hogy lesz idő, amikor ez lesz a legértékesebb ajándéka ennek a furcsa és nagyon emberi kontinensnek.