A népművészet közösségteremtő ereje a diaszpórában talán még fontosabb, mint a szülőföldön, hiszen a hagyományok továbbadása egyben a kulturális identitás megőrzésének egyik fontos eszköze is. Ezt a célt szolgálta az a csuhébaba-készítő népművészeti workshop is, amelyet a Sydneyben élő magyar közösség számára hirdettünk meg a Szent Erzsébet Idősek Otthonában. A kezdeményezés különlegességét az adta, hogy a csuhéfonás és a csuhébaba-készítés technikája a résztvevők számára korábban teljesen ismeretlen volt.
Mivel én „csuhészobrászattal” is foglalkozom, és több zsűrizett munkám szerepelt már kiállításokon szerte a világban, egy workshopot javasoltam. Bár a magyar kézművesség tárháza bőséges, mi a majdnem lehetetlenre vállalkoztunk. Ausztráliába természetes anyagot behozni szigorúan tilos, a mentoraim mégis beszerezték a szükséges alapanyagot! A kiegészítők (fejek, fonatok) előkészítésébe bevontam az otthon idős lakóit is, akik közben saját gyermekkori élményeiket is felelevenítették, a „csutkababáikra” emlékezve.
A meghirdetett foglalkozásra tíz érdeklődő jelentkezett más magyar szervezetektől, így a Karitasz Egyesület, a magyar iskola és a cserkészek képviselői is az érdeklődők között voltak. Már ez is azt mutatta, hogy a közösség tagjai nyitottak a magyar népi kultúra kevésbé ismert kézműves hagyományai iránt. A workshop célja nem csupán egy új kézműves technika megtanítása volt, hanem annak bemutatása is, hogyan válhat egy egyszerű természetes alapanyagból – a kukoricacsuhéból – játék, dísztárgy és egyben a magyar népi kultúra kézzel fogható terméke.
A foglalkozás során a résztvevők megismerkedtek a csuhé tulajdonságaival, előkészítésével és felhasználásának lehetőségeivel. Lépésről lépésre sajátították el a baba elkészítésének alapvető mozzanatait. Az első próbálkozásokat természetesen némi bizonytalanság kísérte, hiszen olyan anyagról volt szó, amellyel korábban egyikük sem találkozott. A kezdeti nehézségek azonban hamar oldódtak, és a kíváncsiságot fokozatosan felváltotta az alkotás öröme.
A tíz résztvevő munkája során minden elkészült baba egy kicsit más lett. Ez különösen szépen megmutatta a kézművesség személyességét: ugyanazokból az alapanyagokból, ugyanazon technika segítségével is egyéni alkotások születtek. A résztvevők nemcsak egy tárgyat készítettek el, hanem megtapasztalhatták azt a folyamatot is, amelyben a természetes anyag lassan formát ölt a saját kezük munkája által.
A workshop sikerét nem csupán az elkészült csuhébabák száma jelezte. Legalább ilyen fontos volt az a lelkesedés és jó hangulat, amely végigkísérte a foglalkozást. A közös alkotás lehetőséget teremtett a beszélgetésre, egymás segítésére és a tapasztalatcserére is. A kézműves tevékenység így egyszerre vált tanulási alkalommá és közösségi élménnyé.
Különösen értékes tapasztalat volt, hogy egy, a résztvevők számára teljesen ismeretlen magyar népművészeti technika rövid idő alatt ennyire közel került hozzájuk. A csuhébaba-készítés révén a magyar népi kultúra nem múzeumi tárgyként vagy könyvek lapjain jelent meg, hanem megtapasztalható, alakítható és továbbadható élményként.
A workshop azt is bizonyította, hogy a diaszpórában élő magyar közösségekben komoly igény lehet az ilyen jellegű programokra. A hagyományőrzés ugyanis akkor válik igazán élővé, ha lehetőség nyílik annak gyakorlására és személyes megtapasztalására, esetleg a későbbiekben a tanultak továbbadására. A résztvevők számára a csuhébaba-készítés új ismeretet, sikerélményt és egy különleges kapcsolódási pontot jelentett a magyar népi kultúrához.
A foglalkozás végére tíz különböző, saját kézzel készített csuhébaba született. Ezek az alkotások nemcsak a workshop emlékét őrzik, hanem azt az élményt is, hogy egy ismeretlen technika megtanulható, megszerethető és továbbadható. A sikeres program így egyszerre szolgálta a népművészeti hagyományok bemutatását, a kreativitás kibontakozását és a Sydneyben élő magyar közösség összetartozásának erősítését.
