A Brisbane-ben töltött több mint hét hónap alatt két olyan helyen is dolgozhattam, amelyek fontos szerepet töltenek be a helyi magyar közösség életében: a Brisbane-i Magyar Iskolában és a Magyar Házban. Ez alatt nemcsak a programokon részt vevő családokat és idősebb közösségi tagokat ismertem meg, hanem azt is láttam, kik azok, akik szinte teljesen hiányoznak ezekből a terekből.
Ez alapján számomra egyre világosabbá vált: nem feltétlenül több magyar programra van szükség Brisbane-ben, hanem olyanokra, amelyek más embereket is megszólítanak.
A jelenlegi közösségi életnek van egy stabil magja. Ők rendszeresen eljárnak a rendezvényekre, részt vesznek a szervezésben, önkénteskednek, támogatják a Magyar Házat és az iskolát. Ez hatalmas érték. A kérdés inkább az, hogy mi történik azokkal, akik nem tartoznak ehhez a körhöz.
A húszas-harmincas, gyermektelen korosztály például alig jelenik meg a Magyar Ház rendezvényein, hacsak nincs közeli családi vagy baráti kapcsolata a közösséggel. A tinédzserek szintén könnyen kiesnek: a magyar iskola már nem igazán nekik szól, a felnőttprogramok pedig még nem. Ha pedig valaki egyszer kiesik ebből a rendszerből, nincs sok olyan pont, ahová később visszakapcsolódhatna.
Ez hosszú távon generációs problémát jelenthet. Nem azért, mert a fiatalok nem érdeklődnek a magyarságuk iránt, hanem mert kevés olyan közösségi élményt kapnak, amely számukra is természetes és vonzó.
Hasonló kérdést vet fel a Magyar Iskola működése. A kéthetente megtartott szombati oktatás eredetileg nyelvtanításra jött létre, azonban a gyakorlatban ma sok család számára legalább ilyen fontos a magyar közeg és a baráti társaság. A szülők egy része szeretné, ha gyermeke aktívan megtanulna magyarul, mások elsősorban azt szeretnék, hogy a gyereknek legyenek magyar barátai, ismerje a magyar kultúrát, és pozitív élmények kapcsolódjanak a magyarságához.
A kettő azonban nem ugyanaz. Kéthetente néhány óra nem elegendő egy nyelv megtanulásához. Ehhez otthoni használat, rendszeres gyakorlás, olvasás, írás és a szülők aktív részvétele is kell. Ha viszont a család ezt nem tudja vagy nem akarja vállalni, akkor érdemes őszintén kimondani: a szombati program elsődleges értéke nem feltétlenül a nyelvtanítás, hanem a közösség.
Ez pedig szerintem újragondolást igényel. Vagy legyen iskola, ahol azok vesznek részt, akik valóban szeretnének és tudnak rendszeresen magyarul tanulni, vagy legyen egy szélesebb közösségi program, ahol a magyar nyelv mellett a játék, a barátság, a kultúra és a közös élmények kapnak nagyobb szerepet. A kettő természetesen működhet egymás mellett is, de nem biztos, hogy ugyanazt a gyereket és ugyanazzal a módszerrel kell megszólítani.
A Magyar Ház esetében másfajta problémát látok. A hagyományos rendezvényeknek megvan a közönségük, de sok esemény hasonló forgatókönyvet követ: étkezés, rövid műsor, majd néhány gyermekprogram. Ez a rendszer a meglévő közösséget képes megtartani, de önmagában nehezen teremt új közönséget.
Közben a beszélgetések során többször találkoztam olyan igényekkel, mint a sport, a kirándulás, a társasági programok, a film, a zene vagy a fiataloknak szóló esték. Ezek egy része időnként meg is jelenik, de kevésbé következetesen és kevésbé széles körben.
Érthető, hogy egy jelentős költségekkel működő intézmény nem akar minden új ötlettel pénzügyi kockázatot vállalni. De a kockázatkerülésnek is van ára: ha mindig csak azt szervezzük meg, ami már egyszer működött, akkor ugyanazokat az embereket fogjuk újra és újra megszólítani.
Talán ezért nem az a kérdés, hogy a magyar közösség szereti-e a hagyományokat. Láthatóan szereti. Nem is az, hogy szükség van-e a Magyar Házra vagy a magyar iskolára. Egyértelműen szükség van rájuk. A kérdés inkább az, hogy elég-e ugyanazt kínálnunk a következő generációnak, amit az előző generáció kapott.
A magyar közösségnek nem feltétlenül kevesebb hagyományra van szüksége, hanem több lehetőségre. Augusztus 20. és március 15. ugyanúgy fontos része kell, hogy maradjon a közösségi életnek, mint eddig. De mellettük lehetne egy szombati túra, egy társasjáték-est, egy sportnap, egy koncert, egy főzőprogram vagy akár egy egyszerű közös strandolás is.
Nem kell minden programnak „magyarnak” lennie. Elég, ha magyarok együtt vesznek részt rajta. Mert a közösség végső soron nem attól marad fenn, hogy minden évben ugyanazokat a rendezvényeket megtartjuk. Attól marad fenn, hogy vannak emberek, akik szeretnek egymással találkozni.
Talán éppen ezért érdemes a következő években nemcsak arra keresni a választ, hogyan őrizzük meg mindazt, amit az előző generációk felépítettek, hanem arra is, hogyan tudjuk továbbépíteni. Olyan magyar közösségre van szükség, amely megőrzi a hagyományait és értékeit, ugyanakkor képes megújulni, új embereket megszólítani, és minden generációnak talál benne helyet. Egy közösség akkor lehet igazán életképes hosszú távon, ha egy húszéves fiatal, egy tizenhat éves kamasz vagy egy ausztrál–magyar család nem kötelességből, hanem azért akar hozzá tartozni, mert jól érzi magát benne, és valóban a sajátjának érzi.
