Hagyományos szüreti bál Albanyban
A Hungarian Harvest Dance Celebration hagyománya messzire nyúlik vissza, egyidős a közösséggel. 123 éve szinte változatlanul őrzik a szüreti bál tradícióját és mulatnak ugyanúgy, ahogy elődeik tették. A bál mindig október elejére esik és egész hetes készülődés előzi meg. Idén én is besegítettem minden nap az előkészületekbe. Szerdán indult a munka. Első nap káposztát főztünk, aminek az volt a különlegessége számomra – mert én még életemben nem láttam káposztát így főni, pedig szakács is voltam korábban –, hogy húsvillára tűzve tartottuk bele a forró vízbe a káposztafejeket, amikről a levelek szépen lassan leváltak, de nem maguktól, mert „twistelni” kellett velük egy kicsit: mártogatni és forgatni a vízben. Inkább volt tánc, mint főzés, de sokkal szórakoztatóbb is volt. Szóval mindent előkészítettünk, hogy másnap már tölthessünk és tekerhessünk. Csütörtökön több száz kis káposztaroládot készítettünk el pár óra alatt. Ahogy a helyiek mesélik a családjaik történeteit és hogy Magyarország melyik szegletéből érkeztek ide, megértettem azt is, mit miért úgy készítenek itt, ahogy: a töltött káposzta paradicsomszószos, az uborkasaláta tejfölös. Nyírségi receptek.
Pénteken feldíszítettük a helyszínt. Bezacskóztunk több kiló gyümölcsöt és felaggattuk azokat a táncparkett felett futó kábelekre, ezek szimbolizálták az aratást és később ezeket el is lehetett lopni. Mindent piros-fehér-zöldbe bugyoláltunk a bejárati ajtótól kezdve a kábeleken át a szervízablakokig. Nagyon autentikus látványt nyújtott az egész terem.
Szombat este 17:00-kor nyitottak a kapuk és egész szép kis tömeg gyűlt össze, mindenféle korosztályból. A hivatalos program kezdete előtt már játszott a banda, szabad volt a tánc, többen be is álltak „a klasszikus amerikai csoporttáncot” járni. A terem különböző sarkaiban standokat állítottak fel, ahol magyar édességeket és ajándéktárgyakat lehetett venni: kalácsot (ami igazából bejgli), pólókat, kifliket, sapkákat, szakácskönyvet stb. A két szervízablaknál lehetett töltött káposztát, kolbászt és különböző borokat kóstolni. A helyben készült eperbor az egyik legismertebb és népszerűbb, de érdemes óvatosan bánni vele, mert hamar túl jó kedve lesz az embernek tőle. Az eseményt a szervezet elnökének köszöntője nyitotta meg hivatalosan, ezután az amerikai himnusz és a magyar himnusz következik – idén engem ért a megtiszteltetés, hogy a magyar himnuszt előadjam és nagy örömömre a közönségből többen is velem énekelték. A hagyományok sorához tartozik a magyar népdalok közös éneklése is – itt is jól kiszerepelhettem magam két népdal eléneklésével. Ezek után jött a lényeg: a szüreti tánc. Minden évben önként jelentkező táncosok adnak elő egy pár perces, többféle magyar táncból álló műsort. Laikus szemmel nem igazán tudnám megmondani, melyik térségek táncait mutatják be – még ők sem teljesen biztosak benne, hogy magyar táncokat táncolnak –, de az biztos, hogy nagyon élvezik és lelkesedéssel csinálják. Az utolsó tánc, mindig körtánc és ezalatt intettek óva engem, hogy menjek hátrébb, mert amint ennek vége, mindenki megrohamozza terem közepét, hogy ellophasson a felaggatott gyümölcsökből. Ennek a tradíciónak három különböző magyarázatát is hallottam. Van, aki szerint az aratást és a jó termést jelképezik a gyümölcsök és a leszakítása szerencsét hoz a jövő évre, a második elmélet szerint a lányok személyes tárgyainak elkapkodása feljogosít arra, hogy feleségül vegyék őket, míg a harmadik elmélet szerint a mongoloktól származó asszonyrablás intézményét szimbolizálja. Az igazság nem derült ki, de mindegyikben van fantázia és logika. Az este hátralevő részében mindenféle stílusú zenére rophatták az emberek, ameddig bírták – és a banda is, idén 23 óráig.
Egész héten kérdezgették tőlem és még azóta is folyton, hogy tetszett nekem a Szüreti Bál és szoktak-e ilyet a magyarok is? Erre én mindig azt felelem kedvesen, hogy sajnos nem tudom megerősíteni személyes tapasztalatból, mert iparvárosban nőttem fel, de azt tudom, hogy vidéken az agrárvárosokban még megtartják az emberek a maguk szüreti mulatságát. Ezek után otthon is muszáj elmennem egy ilyen eseményre, hogy nyugodt szívvel állíthassam legközelebb, hogy „igen, a magyarok is csinálják”.
