A konferenciát professzor Yitzhak Kasthi, a Massuah Intézet elnöke nyitotta meg, aki maga is magyar felmenőkkel rendelkezik. Felvezető előadásában az 1956-os magyar forradalmat és a szuezi válságként elhíresült közel-keleti katonai konfliktust próbálta összehasonlítani. Előzetesen leszögezte: kapcsolat nincs a két esemény között. Az egyik legnagyobb különbség pedig az, hogy a magyar forradalom spontán robbant ki ’56 októberében, míg a szuezi válság távolról sem az utca emberének mozgolódása okozta. Egy érdekes kapocs mégis van a két esemény között. A világpolitikát ugyanis egyszerre tartotta feszült helyzetben a két esemény, elkerülhetetlen, hogy ne lettek volna így befolyással egymásra. Yitzhak Kasthi ráadásul egyenesen azt állította, hogy Hruscsov épp amiatt vívódott Magyarország esetében a katonai beavatkozás mellett dönteni, mert közben az Amerikai Egyesült Államoktól épp azt követelte, hogy ne avatkozzon be a szuezi válságba.
Utána az 1956-os magyar zsidó menekültekről elmondta, hogy, bár a magyar alijához képest az 1956-57 fordulóján érkező (a Szochnut adatai szerint) 8700 bevándorló nagy szám, az izraeli bevándorlási statisztikában eltűnik, ugyanis épp ebben az időben százezres nagyságrendben érkezett közösség Észak-Afrikából, Bulgária egész zsidósága is ekkoriban vándorolt ki és a Lengyelországból érkezők száma is hatalmas volt. A Massuah Intézet a magyar bevándorlókra jutó figyelemhiányt akarta ezzel a konferenciával is jóvá tenni.
Nagy Andor nagykövet, Roni Lusztig Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma igazgatójának felkérésére beszédében az 1956-os és a mai menekültek ügyét vetette össze. Mielőtt beszédét elkezdte volna, felmutatott egy plakátot, amelyet Dan Reisinger, magyar származású Izrael-díjas grafikus ’56 végén készített. A plakát egy menekülő családot ábrázol háttérben a magyar zászlóval, munkájával a forradalomra és menekültekre akarta felhívni a figyelmet, amit – mivel akkor éppen Svájcban tartózkodott – a Vöröskeresztnek adott át, hogy azt szabadon felhasználhassa. A nagykövet beszédében fontos különbségtételként emelte ki Magyarország 1956-os és mai megítélését. Az 1956-os forradalomért ugyanis tisztelettel adózott a magyar népnek a világ, 2015-ben és ma viszont a kormány menekültekkel/migránsokkal szembeni magatartása miatt inkább kritikával fordul. Senki sem gondolta volna 1989-ben sem, hogy az a Magyarország, amely először vágta át a vasfüggönyt 26 évre rá mégis kerítést fog építeni. A nagykövet megjegyezte, érti, hogy lehet a kormány döntését ellenérzéssel szemlélni, azonban hallgatóságát arra kérte: próbálja megfontolni az ország szempontjait is.
Az 1956-os magyar menekültek és a ma Európába érkezők között már csak számukat tekintve is hatalmas a különbség. Ma milliós nagyságrendekről beszélhetünk, míg a magyar menekültek összesen 200 ezren voltak, akik közvetlenül az első, biztonságot nyújtó, szomszédos országba szöktek át, és aztán az adott ország törvényeit tiszteletben tartva keresték fel későbbi, második otthonukat. Azok a migránsok, akik ma Európába érkeznek, nem életveszély, hanem nyomorúság elől menekülnek – indítékaik érthetők és elfogadhatók. A magyar kormány csak abban különbözött 2015-ben a többi európai kormánytól, hogy a schengeni övezetet védelmezve szerette volna a törvényességet megtartó mederbe terelni a bevándorlást.
A nagykövet után két Komlós György szólalt föl. Az eset különlegessége ugyanis az volt, hogy kerestek egy Komlós Györgyöt, aki köztudottan 1956-os menekültként érkezett Izraelbe. Kiderült azonban, hogy két ilyen Komlós György él. Mindketten elmesélték történetüket, milyen életük volt Magyarországon, hogyan kapcsolódnak 1956-hoz (egyikük részt is vett a forradalomban, ugyanis a Nemzeti Színházat védő fegyveres csoport vezetője volt), miként hagyták el az országot, és hogyan érkeztek Izraelbe. Emigráns létük kezdetén sajnos mindkettejüknek szembesülniük kellett a Holokauszt után 12 évvel antiszemitizmussal, és részben ennek is köszönhető, hogy bár külön-külön, mindketten Ausztráliába utaztak volna eredetileg, végül Izrael mellett döntöttek. Közös volt kettejükben az is, ahogy Magyarországra emlékeznek. Egyikük magyar kötődését úgy fogalmazta meg, hogy „máig tiszteletben tartom és magaménak érzem”. Másikuk elmondta, hogy szereti Magyarországot, rendszeresen jár vissza, arra a részére a magyar népnek nem haragszik, amelyik semmilyen módon nem vett részt a Holokausztban, és tudatában van annak is, hogy az identitását is meghatározó európai műveltséget ott kapta.
A következő szekciót Roni Lusztig, a Tzfat-i Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma igazgatója vezette föl. Személyes emlékként csak annyit tudott mondani, hogy bár 1956-ban élt már, de Izraelben, viszont akkor kapta meg apai nagyszüleit, akik akkor alijáztak Magyarországról Izraelbe.
A konferencia szervezői és részvevői. A fotókat készítette: Tardos Zoltán.
Lénárt András, az 1956-os Intézet képviseletében „Miért ment el sok zsidó és miért maradt még több Magyarországon 1956-ban?” címmel tartotta meg előadását. Izgalmas, számos adatot felsoroló és kérdést felvető előadásában alapvetően arra próbált meg választ adni, hogy történészileg mennyire helyt álló kiemelni a zsidóság kapcsolatát 1956-hoz. Hiszen a zsidóság közösségi identitásként nem aktivizálta magát, csak késve, ahogy ezt Englander Tibor, a Magyarországon élő cionista mozgalmár megfogalmazta. A zsidó hitközségeket egybefoglaló ernyőszervezet is csak november 2-án adott ki, egy lényegében semmit mondó, bár a forradalmat támogató nyilatkozatot. Számos zsidó származású személy vett részt a forradalomban – de a kommunista pártvezetés oldalán is. Fontos azonban megjegyezni, hogy ezek a szereplők túlnyomó részt nem élték meg zsidó identitásukat, és nem akként cselekedtek a forradalom napjaiban. Szintén súlyos és fontos kérdés azt fölvetni, miként kell értelmezni a 13 nap alatt bekövetkezett zsidóellenes eseményeket? A felkavart társadalmi állapotból fakadó zűrzavar elítélendő tüneteiként, vagy a társadalomban nyugalmi állapotban is jelenlévő, csak az elnyomás miatt nem látszó antiszemitizmus eredményeiként? Erre kérdésre azonban nehezen tud adekvát válasszal szolgálni a történész. Érdekes, hogy amíg vidékről súlyos pogromokra is sor került, a budapesti zsidó értelmiség másként emlékezik, ők a forradalom antiszemita megnyilvánulásait teljesen marginálisnak és a társadalom által is megvetettnek élte meg.
Lénárt András után Rafi Vágó, a Tel Aviv Egyetem tanárának előadása következett. Ő is személyes élménnyel kezdte beszédét: családjával Erdélyből származik, 10 évesen „élhette át” az 1956-os őszt, emléke pedig édesanyjához kötődik. Emlékszik ugyanis arra, amikor édesanyja a vallásos, székely bejárónőjének izgatottan odasúgta, hogy jöjjön máris a rádióhoz, kiszabadult Mindszenty és beszélni fog. A 10 éves Rafi ebből csak annyit értett, hogy a minden szentek kiszabadultak, és ezek szerint a tanultakkal ellentétben a szentek mégis élnek. A professzor úr előadásának fő témája az 1956-os zsidó kivándorlási hullám. A közvélekedéssel szemben ugyanis két hulláma volt 1956–57 fordulóján lezajlott magyar alijának. Az első volt az illegális, amely a zűrzavarban szabadon hagyott nyugati határon játszódott le, a másik viszont legális, az 1956 novemberében felálló, Kádár vezette magyar kormány támogatásával. Beszédében az utóbbit elemezte, hiszen ez kevéssé ismert. Izrael nemcsak a magyar kommunista pártvezetéssel működött együtt az alija megszervezése miatt, hanem pl. a Gomulka-féle lengyellel is. Ben Gurion azonban itthon, Izraelben nyomatékosan arra kérte a sajtót, hogy erről a fajta bevándorlásról ne cikkezzen. Golda Meirnek 1956 novemberében New Yorkból kellett Budapestre sürgönyöznie, hogy a Budapestre delegált izraeli nagykövet, Meir Tuval nehogy átadja megbízó levelét a szovjet megszállással érkező Kádár vezette kormánynak, mert az állandó párbeszéd miatt így is kritika érte Izraelt, hogy szóba állt az új, a szovjet intervencióval hatalomra kerülő kormánnyal. A magyar kormány a háttérben azonban nyugtatta Izraelt azzal az ígérettel, hogy engedi a magyar zsidóság Izraelbe költözését, csúcsidőben egy nap 57 útlevelet bocsátott ki erre a célra, és akiket 200-300 fős konvojokban Jugoszlávián át engedett ki az országból teljes titokban. Volt azonban egy jelentős megkötés: mindössze 60 kilót pakolhattak magunknak vagyontárgyaikból a kivándorlók (ugyanez a szám Romániában 40 kiló volt).
Sárközi Réka előadása közben. A fotót készítette: Tardos Zoltán.
A konferencia utolsó előadása Sárközi Rékáé volt, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanáráé, aki kutatói és tanári munkája mellett történelmi dokumentumfilmek producereként is dolgozik. Előadásában filmrészletek bejátszása mellett a Kádár-rendszer történelmi témájú játékfilmjeiről, elsősorban az 1956-os forradalom művészi megjelenítéséről beszélt. A kádári korszakot leginkább össztársadalmi alkuval lehet jellemezni, ez az alku ugyanúgy átszűrődött a művészetbe is. Kádár ugyanis békét, mobilizációt és részleges szabadságokat ajánlott a társadalmi hallgatásért cserébe. 1956, az emigráció, a zsidó identitás, Holokauszt, a Horthy-korszak, Trianon, Don-kanyar, Recsk – ezek tabunak számítottak az államszocialista időszakban, amit a művész is csak nagy óvatossággal és körültekintéssel jeleníthetett meg munkáiban. Vagy távoli allegóriaként (mint az 1956-ot 1848-as köntösbe bújtató Szegény legények), vagy sajátos nyelvezettel, amit egyedül a figyelmes néző dekódolhatott pontosan. Ebből a szemszögből elemezte Sárközi Réka a Szamárköhögés, a Szerencsés Dániel és a Szerelmes film című filmeket, valamint hosszabb részletet mutatott a Naplófilm, 12 voltam 1956-ban című filmből, amelyet a hallgatóság soraiban jelen lévő Silló Sándor társrendezett, és aminek ő volt a producere.
