A hagyomány íze, a kenyér útja – hagyományteremtés
Roscrea-ben, a II. Rákóczi Ferenc Emléktúra keretében Tankóczi Zsombor konzul biztos lépésekkel indul meg a magyar szalaggal körbefűzött cipók felé, Magyarországon most harangoznak. A késsel keresztet vet a kenyérre, ezt csak hátulról látni, arra gondolok, jó, hogy itt vagyok, és a dédim jut eszembe, ő is így csinálta. Nem babona, csak egyszerűen így csinálta. Nem volt kérdés. A konzul erős, lendületes mozdulatokkal szel bele, körben gyerek és felnőtt nézi visszafojtott lélegzettel, ahogy a dumója elborul. Dumó, sercli, gyürke, buci vagy egyszerűen kenyérvég, biztos találni közös szót az első szeletre.
Ez a két kenyér hosszú utat tett meg, minden folyamatnak más volt a felelőse, a gyerekmondóka jut eszembe, mert az első, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara munkatársa átadta, a másik lepapírozta, hogy átvette, és elhozta, a másik a lisztet vitte annak, aki megsütötte, és volt egy olyan is, aki a folyamatot biztatta, sürgette, férfierővel átgyúrta a tésztát, három kicsi gyerek őrizte a kenyér álmát, hogy aztán szeptember 22-én Roscrea-ben annyi ember előtt felszelhesse a konzul. És van még a pilóta is, a reptéri munkások, a benzinárus, a bőröndkészítő, amiben a liszt lakott néhány órán át... végtelen a sor, mennyi ember kellett ahhoz, hogy mindez megtörténjen.
Nézem a papírcsomagolást, Búzafinomliszt, Magyarok kenyere, alatta a dédim neve, akitől a keresztet vágni láttam, döbbenet, ki gondolta, hogy az a gyerekkori, miskolci malom is benne lesz a történetben. De ez most egy másik vasárnap dél, egy másik ebédidő, szólhatna a Jó ebédhez a nóta, szinte látom, ahogy az aranyló húsleves mellett ott a csigatészta, a rántott hús jénaival lefedve, ki ne hűljön, és természetesen van uborkasaláta is. Ez egy másik vasárnap, az otthoni, akik itt állnak a lovarda mellett, azokban ez dereng, vagy valami hasonló, talán nem sertés, hanem csirke, ezen össze nem veszünk, mosolyognak össze magukban, míg a vándorutat megjárt kenyeret nézik. Engem Kőrösi vezet az utamon, Gere Zoltán Rodostóba II. Rákóczi Ferencet követte, és a többiek, akik itt állnak a Magyarok Kenyere felett, ők is mind a szívüket. Megannyi kalandos, érdekes, emberi történet. A közös pont Roscrea, mondják, Írország mértani közepe, hallani mindenféle nyelvet, a helyi ír gyerekek jutnak eszembe, akik az ablakból lesték az emeletes buszt a városba érve, volt, aki még az utcára is kiszaladt, hogy mi történik. Odabenn a lovak is nyerítettek idáig, de amikor a konzul a keresztet karistolja a héjba, akkor egy pillanatra csönd van, úgy érzem, ott lehet az összetartozás, abban az egyetlen pillanatban.
Jönnek az álomőrző kislányok, nagy kosarat fognak, addigra már katonákban sorakoznak a kenyérdarabok, azzal járnak körbe. Nézem az arcokat, néztem tavaly is, nem tudom, ki tükrözött kit, de az arcokon megilletődöttséget láttam, mert a mai felgyorsult híres-neves gluténmentes világban mégiscsak jó, hogy van, ami összeköt, ami az egyes embereket, mint a sikér, összefogja. Mégiscsak a pillanatokból összeálló folyamatban, a kenyérben van az élet. Abban valami íz az otthoni földből és a Napból, égi vízből, csipet az ír szélből, ami a közös történetet írja.
