Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz a búcsú. Amikor hónapokkal ezelőtt megérkeztem Ausztráliába, egy új ország, egy ismeretlen közösség és rengeteg kihívás várt rám. Tudtam, hogy egyszer majd haza kell indulnom, de valahogy ez a pillanat mindig olyan távolinak tűnt, hogy nem igazán foglalkoztam vele. Most viszont, ahogy egyre inkább meg vannak számlálva a napjaim, amelyeket a kenguruk földjén tölthetek, kezdem igazán megérteni, mennyi minden történt velem ez idő alatt, és mennyi mindentől kell majd elbúcsúznom. Nemsokára magam mögött hagyom életem eddigi talán legnagyobb kalandját, pedig úgy érzem, éppen csak belejöttem.
Az utolsó hónap különösen sűrűre sikerült mindkét fogadószervezetemnél és a szabadidőmben is. A Gold Coast-i Magyar Iskolában továbbra is a legkisebbekkel töltöttem a szombat délutánokat, a Gold Coast-i Magyar Nyugdíjas Klubban pedig az 1956-os forradalom hetvenedik évfordulójára való készülődés határozta meg a mindennapokat, no meg Márti informatikai felvértezése a távozásom utánra. Miközben igyekeztem minden rám bízott feladatot elvégezni, egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy már nem csupán a következő órára vagy rendezvényre gondolok, hanem arra is, mennyire fog hiányozni mindez. Talán sosem volt még ennyi szép keddem és szombatom egy év során.
A gyerekekkel töltött foglalkozások során különösen élesen érzem ezt. Éppen csak megtanultam, hogyan kell olyan óratervet készíteni, amelyben a három-öt éves korosztály figyelmét is sikerül hosszabb időre lekötni. Éppen csak megszoktak, elfogadtak, megszerettek annyira, hogy már nem keresik mindenáron anya vagy apa tekintetét a teremben, és önállóan is bátran bekapcsolódnak a közös játékba. Éppen csak eljutottunk oda, hogy egyre ügyesebben bánnak az ollóval, tudnak állatokat csoportosítani, és azt is meg tudják mondani, ki lakik a mama kertjében, ki a mezőn, és ki az erdőben.
Az elmúlt időszakban rengeteget tanultunk együtt. A magyar mondókák, dalok és mesék lassan a közös kis világunk részévé váltak. Megszerették az Öreg néne őzikéjét, és legnagyobb meglepetésemre a Csip-csip csóka és a Hinta-palinta is igazi kedvencekké váltak. Minden órán hangosan követelt kedvencekké. Ezek talán apróságnak tűnnek, de egy külföldön felnövő, magyarul tanuló kisgyermek esetében minden ilyen siker különösen fontos. Hiszen nemcsak szavakat és mondókákat tanulnak, hanem kapcsolódnak egy olyan kultúrához is, amelynek a mindennapjaikban talán kevesebb hely jut, mint Magyarországon élő társaiknak.
A legszebb mégis az, hogy időközben én is részévé váltam ennek a kis közösségnek. Megismertem a gyerekek személyiségét, szokásait, apró huncutságait, és azt is, hogy kinek milyen biztatásra van szüksége ahhoz, hogy bátrabban próbálkozzon. Már nem csupán egy foglalkozásvezető vagyok számukra, hanem valaki, akit várnak, akinek örülnek, és akivel közös élményeik vannak. Éppen ezért különösen nehéz belegondolni, hogy hamarosan más fogja elővenni a színes ceruzákat, kiosztani a feladatlapokat, és elénekelni velük a jól ismert dalokat. Talán ők még nem is igazán értik, mit jelent a búcsú, én azonban egyre inkább érzem a súlyát.
A nyugdíjasklubban egészen másfajta, de legalább ennyire meghatározó élményekkel zárult ez az időszak. Az utolsó hónap egyik legfontosabb eseménye az 1956-os forradalom és szabadságharc hetvenedik évfordulójára készített interjúk ünnepélyes bemutatója volt. A közös munka során olyan emberek személyes történeteit ismerhettük meg, akiknek az életét alapjaiban változtatta meg az 1956-os forradalom és az azt követő megtorlás. Az interjúk nem pusztán történelmi visszaemlékezések voltak, hanem családi történetek, személyes vallomások, egy-egy ember egész életét meghatározó döntések, veszteségek és újrakezdések dokumentumai.
A bemutató ünnepélyes keretek között zajlott, és nem túlzás azt mondani, hogy szem nem maradt szárazon. A felvételeken megszólaló idősek történetei egyszerre voltak megrendítőek, meghatóak és felemelőek. Mindig is tudtam, hogy az 1956-os forradalom után rengetegen hagyták el Magyarországot, és sokan Ausztráliában, illetve Új-Zélandon kezdtek új életet. Mégis, a történelemről való gondolkodásunkban ezek a sorsok sokszor háttérbe szorulnak a budapesti események, a forradalom napjainak bemutatása mellett. Pedig a forradalom története nem ért véget azzal, hogy a szovjet csapatok leverték a szabadságharcot. Sok százezer ember számára éppen akkor kezdődött egy egészen másfajta küzdelem: az otthon elvesztése, az idegen országba való beilleszkedés és egy új élet felépítése.
Az 1956-os forradalom leverése után mintegy 200 000 magyar menekült el hazájából. Közülük körülbelül 14 000-en Ausztráliában, több mint 1100-an pedig Új-Zélandon kezdtek új életet. Ezek a számok önmagukban is jelentősek, de igazán akkor nyernek értelmet, amikor mögéjük képzeljük az egyes emberi sorsokat: azokat, akik fiatalon, sokszor egyetlen bőrönddel indultak el az ismeretlenbe, akiknek hátra kellett hagyniuk a családjukat, a barátaikat, a nyelvüket és mindazt, amit addig otthonnak neveztek, akik kisbabával vagy éppen majdhogynem kisbabaként kényszerültek árkon-bokron át elmenekülni.
A történetek kapcsán különösen fontos megemlíteni Bonegillát is. A Victoria államban, az ausztrál–új-dél-walesi határ közelében található település egykori katonai táborából 1947-ben alakították ki Ausztrália legnagyobb és leghosszabb ideig működő bevándorló-fogadóközpontját. A második világháború után, majd az 1950-es években érkező európai menekültek és bevándorlók közül több mint 300 ezren fordultak meg itt az 1971-es bezárásig. Bonegilla sokak számára az első ausztráliai állomást jelentette: itt kaptak szállást, orvosi ellátást, itt ismerkedtek az angol nyelvvel és az ausztrál életformával, mielőtt továbbindultak volna, hogy munkát és végleges otthont találjanak maguknak.
A hely jelentőségét jól mutatja, hogy az ausztrál Nemzeti Levéltár adatai szerint ma nagyjából minden huszadik ausztrálnak van valamilyen családi vagy történelmi kapcsolata Bonegillával. Vagyis egy olyan bevándorlóközpont történetéről beszélünk, amely generációkon keresztül határozta meg az ország társadalmának alakulását. A magyar menekültek története így nem csupán a magyar diaszpóra múltjának része, hanem Ausztrália és Új-Zéland közös történelmének is fontos fejezete.
Számomra különösen értékes volt, hogy ezeknek a történeteknek a feldolgozásában és bemutatásában én is részt vehettem. A beszélgetések, az interjúk és a vetítés során újra és újra rádöbbentem, hogy milyen különleges emberek között tölthettem az elmúlt hónapokat. Olyan emberek között, akiknek a személyes emlékei sokszor többet mondanak a történelemről bármelyik tankönyvnél. Akik nemcsak elmesélik, hanem magukban hordozzák a huszadik század egyik legmeghatározóbb magyar történelmi eseményét. És akiknek a történeteit kötelességünk megőrizni és továbbadni.
Az elmúlt időszakban egyre inkább azt éreztem, hogy a nyugdíjasklubban végzett munkám túlmutat a rendezvényszervezésen, az adminisztráción vagy a technikai feladatokon. A közösség tagjaival kialakult személyes kapcsolatok, a beszélgetések, a közösen átélt ünnepek és a sok apró hétköznapi pillanat legalább annyira fontos részét képezték az ösztöndíjas munkámnak, mint a látványosabb programok. A búcsúzás közeledtével pedig éppen ezek azok az emlékek, amelyek a leginkább előtérbe kerülnek.
Mert miközben az ember egy ilyen program során igyekszik minél több szakmai tapasztalatot szerezni, feladatokat teljesíteni és értéket teremteni, közben észrevétlenül személyes kapcsolatokat is épít. Megismeri azokat, akikhez keddenként visszatér, akik érdeklődnek iránta, akik megkérdezik, hogy van, és akiknek a társaságában egy idő után már természetesnek tűnik, hogy ott van. Aztán egyszer csak elérkezik az a pillanat, amikor ezek a találkozások már nem maguktól értetődőek, és minden közös alkalom egy kicsit az utolsónak is érződik.
Mostanában szinte minden napra jut egy személyes búcsú. Egy-egy ölelés, egy kedves mondat, egy közös fénykép, egy ígéret, hogy majd tartjuk a kapcsolatot. Vannak búcsúk, amelyeken nevetünk, és vannak, amelyeken sírunk. Egyre többször mindkettőt egyszerre. Furcsa érzés, hogy miközben az ember örül annak, amit megélt, és hálás azért, hogy ennyi szeretetet kapott, közben szomorú is, mert mindezt hamarosan maga mögött kell hagynia. Azt hiszem, az elmúlt hónapokban egyetlen dologra sem készültem fel igazán: arra, hogy ennyire fog fájni az elválás.
Talán azért is különösen nehéz most, mert úgy érzem, éppen csak belejöttem. Éppen csak megtaláltam a helyemet a közösségekben, éppen csak kialakultak a saját kis rutinjaim, és éppen csak megtanultam, hogyan lehet egyszerre jelen lenni két, egészen különböző korosztály és közösség életében. Éppen csak megszoktam, hogy a Gold Coast-i magyar közösség részeként telnek a heteim, hogy vannak helyek, ahová visszavárnak, és emberek, akiknek már nem kell bemutatkoznom.
A Kőrösi Csoma Sándor Program számomra sokkal több lett, mint egy külföldi szakmai lehetőség. Egyszerre volt kulturális küldetés, pedagógiai tapasztalat, közösségépítő munka és egy olyan személyes utazás, amelynek során nemcsak egy másik országot, hanem saját magamat is jobban megismertem. Megtanultam, hogy a magyar identitás és az anyanyelv megőrzése nem magától értetődő, különösen egy olyan távoli országban, ahol generációk nőttek fel a szülőföldjüktől több ezer kilométerre. Azt is megtapasztaltam, hogy a diaszpórában végzett munka sokszor nem a nagy gesztusokról szól, hanem a rendszeres jelenlétről, a türelemről, a figyelemről és az emberi kapcsolatok ápolásáról.
Hamarosan elhagyom életem eddigi egyik legnagyobb kalandját. Magammal viszem a gyerekek énekeit, a nyugdíjasklub keddi délutánjainak hangulatát, a közös ünnepeket, az interjúk során hallott történeteket, a sok-sok ölelést és azokat az embereket, akik az elmúlt hónapok alatt az életem részévé váltak. Biztosan lesznek pillanatok, amikor hiányozni fog a napsütés, az óceán, a pálmafák és a kenguruk, de azt hiszem, leginkább az emberek fognak hiányozni, és az, aki én lettem Ausztráliában.
És talán ez a legfontosabb felismerés: egy helyet nem attól nevezünk otthonnak, hogy mennyi időt töltöttünk ott, hanem attól, hogy kik várnak minket, kiknek hiányzunk, és kiket viszünk magunkkal akkor is, amikor már több ezer kilométer választ el bennünket egymástól.
Én pedig, úgy érzem, egy egész kis közösséget viszek haza magammal.
