Az idei ünnepek kicsit másként alakultak a madridi magyar közösség számára: mert december 28-ára, vasárnapra – akárcsak tavaly – magyar nyelvű mise volt tervezve, ez végül nem valósult meg. Már-már úgy tűnt, hogy idén elmarad a közös magyar karácsonyi találkozás…amikor....
A tavalyi évben már egyszer meghívott az egyik Madrid környékén élő tagunk, hogy megismerjük a környék falvait is. Az idei meghívásra már igen felkészülten érkeztem: nem a legismertebb magyar ételekkel készültem a magyar házigazdának és spanyol családjának, hanem kifejezetten erre az alkalomra vittem magammal szűkebb hazám, Göcsej szakácskönyvét. Így esett a választás az egyik legismertebb zalai ételre, a dödöllére.
(A hozzá tartozó népdalt persze mindenki ismeri – most már Madridban is, hiszen meg is tanítottam nekik.)
Az étel nagyon egyszerű: krumpli és liszt kell hozzá. A spanyol és kolumbiai családtagok érdeklődve figyelték az elkészítését, és amikor elmondtam, hogy az eredeti recept szerint sertészsírban sült hagymába kellene forgatni a krumplidarabkákat, teljesen hátrahőköltek. Aztán megnyugodtak, amikor meglátták az asztalon az olívaolajat. Nagyot nevettem, és mondtam nekik:
„Minden ország azzal süt, amije van.”
A sok finom sült és házi specialitás mellett azt hittem, a dödölle majd labdába sem rúghat – de legnagyobb döbbenetemre mind elfogyott, sőt, még a receptet is elkérték tőlem.
De az étkezésnek ezzel még nem volt vége, hiszen a spanyol konyha elmaradhatatlan része a desszert. A Háromkirályok ünnepéhez közeledve a spanyolok hagyományosan Roscónnal készültek, míg én a karácsonyi mákos bejglit vittem.
A magyar házigazda felesége és a gyerekek már ismerték ezt az édességet Magyarországról, de a többiek kíváncsian keresték az interneten, hogy hogyan is néz ki a mák gubója, amelyből a mákszemeket nyerik.
Ki gondolta volna, hogy mindezt a kulturális kapcsolódást elindíthatja… egy tál dödölle? Nagyon örülök, hogy meg tudtam mutatni nekik ezt is.
