Fernando Rojo-Szekasy interjúja nagyapjával, Dr. Székásy Miklóssal
Interjú szereplői:
Fernando Rojo-Szekasy (F), 23 éves, Michiganben, az Egyesült Államokban él, a Pennsylvaniai Egyetemen szerezte B.A. fokozatát közgazdaság és matematika szakon. Édesapja, Dr. Alberto Rojo, egyetemi fizikaprofesszor, édesanyja, Andrea Székásy, nyelvtanár. A szülei mindketten Argentínában születtek, Fernando már nem beszél magyarul, de büszke a magyar származására.
Dr. Székásy Miklós (M), nyugalmazott egyetemi tanár, MTA Külső Köztestületi tagja, szakterületén komoly tudományos és üzleti karriert épített, Veresit S.A. néven több társával együtt vegyipari céget alapított Argentínában. Az Ars Hungarica zenei és kulturális civil szervezet elnöke volt 12 éven keresztül, illetve az Argentínai Magyar Intézmények Szövetségének alelnöke. Először a 70-es években látogatott haza, a rendszerváltás óta gyakrabban járt Magyarországon. Számos tudományos előadást tartott már, köztük a magyar jezsuitákról a perui alkirályságban. A kormány a magyar kultúrát terjesztő tevékenységéért a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel tüntette ki.
Az interjú:
F. Hogyan emlékezel vissza a kiérkezésetek előtti időszakra?
M. Amikor a háború elkezdődött 1939-ben, 7 éves voltam, bár Magyarország csak 1941-ben lépett be a háborúba, amikor az oroszok Kassát kezdték bombázni. A háború első két évében nem volt sok változás Budapesten, hisz a front távol volt tőlünk. Drasztikus fordulat 1944. március 19-én következett be, amikor Németország megszállta Magyarországot és brit és amerikai repülőgépek elkezdték bombázni a városok stratégiai részeit. Ekkor 11 éves voltam, a nyarat nagyszüleim vidéki házában töltöttem Budapesttől 50 km-re. Szinte minden nap láttunk négymotoros amerikai bombázó repülőgépeket, és percekkel később hallottuk a bombák robbanásait. Szeptemberben, amikor az iskola elkezdődött, a család visszaköltözött Budapestre. Minden nap villamossal mentem az iskolába, amikor a bombázók közeledtek, a szirénák megszólaltak, ekkor leugrottunk a villamosról és a legközelebbi óvóhelyre vagy földalatti állomásra menekültünk. Miután a támadás véget ért, felszálltunk a legközelebbi villamosra, és iskolába mentünk. Ha a bombázás az iskolában ért minket, akkor az óvóhelyen folytatódott a tanóra.
F. Mikor fordult rosszabbra a helyzet?
M. A helyzet akkor fordult rosszabbra, amikor a szovjet csapatok keletről átjutottak Magyarország határán. Ahogy közeledtek Budapesthez, gyakorlatilag a gépek mindent bombázni kezdtek, nem csak a gyárakat és a stratégiailag fontos helyeket, hanem lakóházakat is. Iskolába menet egyre több lebombázott épületet, mentőautót, tűzoltót és halottat láttunk. 1944. karácsony estéjén a szovjet csapatok elérték a budai dombokat. Mi ekkor Pesten éltünk, egy hatemeletes bérházban, a tér túloldalán már két német tank állt, várták az orosz csapatok érkezését. Az összes bérlő a pincébe költözött, levittük az ágyainkat, családonként 2 ágy fért el. Szerencsére még volt vizünk, és gáz is volt a házban, így a bombázások szüneteiben tudtunk főzni a negyedik emeleti lakásunkban. Mindenki azt evett, amit tudott, volt liszt, bab, borsó, szalonna. Úgy gondolom, hogy körülbelül 40-50 ember élt a pincében, a legtöbbjüket korábban csak futólag ismertük, a bombázások alatt viszont sokat beszélgettünk, körülbelül 4 hetet töltöttünk lent. Féltünk, ha a németek megtalálnak minket, akkor visznek magukkal harcolni, de még jobban féltünk a szovjet csapatoktól, akikről már az elfoglalt területekről rémhíreket lehetett hallani.
F. Mire emlékszel, mit láttál, amikor előjöttetek a pincéből?
M. Amikor csak tehettük, akkor előjöttünk pár percre. Nagyon hideg volt, talán az egyik leghidegebb téli nap, mínusz 20 fok lehetett, bár a nap sütött, mely a pince füstös levegője után üdítő élmény volt. Láttunk döglött lovakat, melyekkel a szilánkok végeztek, ínséges időkben az emberek ettek húsukból. Másik napon a nyilasok két férfit akasztottak fel egy lámpaoszlopra, és egy plakátot ragasztottak rájuk, hogy ez lesz a spekulánsok sorsa. Egy másik napon az ágyú ütötte lyukon át láttuk, hogy több lakóépület eltűnt. Az utolsó napon a lövések nagyon közel voltak, ekkor már nem merészkedtünk elő, hirtelen szovjet katonák léptek a pincébe. Mongol vonású, rémisztő megjelenésű, piszkos és durva katonák voltak, akik német szökevényeket és lőfegyvert kerestek. Mindenkit a falnak állítottak és azt mondták, hogy mindenkit lelőnek, a gyerekekkel kezdik abban az esetben, ha valami gyanúsat találnak. Azután ágyúlövéseket hallottunk az utcáról és mind kiszaladtak az utcára. Amikor egy kicsit elcsendesedett, akkor próbáltunk kimerészkedni, láttuk, hogy német tankok lángban égnek és tele van a tér német és orosz katonák holttestével. Számunkra a háború véget ért és elkezdődött a szovjet megszállás sötét korszaka.
F. Mikor döntöttétek el, hogy Argentínába mentek? Hogyan, milyen körülmények között és milyen útvonalon jutottatok el új lakóhelyetekre?
M. 1948-ban indultunk a háború után, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország a vasfüggönyön belül maradt. Ekkor 15 éves voltam. Édesapám egy nagy export-import cég igazgatója volt, kiküldték Argentínába egy fontos élelmiszerimport megkötésére. 1948 nyarán már több barátját letartóztatták, szólt anyámnak, hogy kérjen nekünk útlevelet. A hatóság elutasította a kérelmét, ekkor egyik éjszaka titokban átcsempésztek minket Ausztriába. Nagyon veszélyes volt, hisz már a szovjetek fel-alá jártak a határon, forgó világítótornyok szünetében lehetett rohanva átjutni. Bécsben kaptunk hamis osztrák igazolványt, ezzel eljutottunk Salzburgba. A volt milánói magyar konzul szerzett nekünk útlevelet és Genovában hajóra szálltunk. 1949. január 3-án megérkeztünk Buenos Aires-be.
F. Milyen kezdeti nehézségekkel kellett szembenéznetek a letelepedés után?
M. Édesapám az első években olyan vállalkozásokkal foglalkozott, amik elég volt a létfenntartáshoz. Azután kapott egy ajánlatot Láng Lajos gyártulajdonostól, így az ő két vállalatának a vezérigazgatója lett. Én viszonylag gyorsan, egy év alatt megtanultam spanyolul, angolul már jól tudtam, így itt egy spanyol-angol kétnyelvű privát iskolába jártam. Ebben már spanyolul és angolul érettségiztem, kémiából doktoráltam a Buenos Aires-i egyetemen és a genfi egyetemen végeztem posztgraduális tanulmányokat.
F. Mikor és hogyan kerültetek kapcsolatba a helyi magyarokkal?
M. Édesapám több, korábban emigrált házaspárt ismert és rajtuk keresztül nagyon hamar bekerültünk a magyar közösségi életbe.
F. Miért fontos összetartani a magyar közösséget?
M. Az egyetlen mód a magyar kultúra és nyelv fenntartására. Ez sokkal nehezebb volt hazai támogatás nélkül a kommunista kormány évtizedei alatt, de szerencsére az utóbbi években nagyon hasznos és értékes a magyar kormány által alapított hazai intézményekkel kiépített kapcsolat.
F. Mit jelent számodra a magyarság és Magyarország?
M. A magyarság nekem elsősorban egy érzelmi egyezséget jelent a Kárpát-medencei és diaszpórában élő magyar, vagy akár magyar származású személyekkel, akikkel a nyelv, a kultúra, a zene, az irodalom és még a magyaros konyha is, összeköt.
F. Egy érdekes anekdota a magyarsággal kapcsolatban?
M. A mindenkori magyar kormány támogatásával sok kiváló zenészt hívtunk meg itteni hangversenyeken való fellépésre. Mint az Ars Hungarica elnöke természetesen minden alkalommal meghívtam őket és kivétel nélkül valamennyiüknek az első kívánsága volt egy nagy parázson készült rostonsültet, bife de chorizo-t (steak) enni és Malbec borral kísérni. Soha sem kellett csalódniuk. Nem is beszélve, ha a cserkészek egy igazi argentin parrilla (grill) vacsorát készítettek, kolbász, véreshurka, húsok változata salátákkal, annak a sikere mindig biztosítva volt.
