Interjúsorozat a külhoni gyermekek éve kapcsán Buenos Aires-ben (2. rész)

„Végezd jól a munkádat, hogy ne hozz szégyent a magyarokra!”

/ Dr. Tari Adrienn /
tari.adrienn képe
Priscila Ronan készített interjút nagymamájával, Benedek Ágnessel, aki 1949 február 15-én érkezett családjával Buenos Aires-be. Kiérkezésük óta Ágnes nem tért vissza Magyarországra, ennek ellenére mind a 13 unokájának próbálja a magyar értékeket és kultúrát tovább adni. Priscila Ágnes tizenkettedik unokája, sokat olvas magyarul, nagyon szereti Fésűs Éva könyveit.
Cala Jenő bácsival Filmore-banPriscilla dédszülei az unokákkalCala Rózsika nénivel Filmore-ban a cserkészösszejövetelen

Az interjú szereplői:

Priscila Ronan (P) 10 éves, Ágnes tizenkettedik unokája. Jár a magyar hétvégi iskolába, a Zrínyi Ifjúsági Körbe, nagyon szépen beszél magyarul, szeret énekelni és táncolni. Magyarországon eddig még nem járt, de nagyon sokat olvas és tanul a magyar kultúrától. "Nagyon tetszenek a magyar népmesék, szeretem a Fésűs Éva könyveit, mint Minibocs és Csupafül"

Benedek Ágnes (Á) 1937-ben született Budapesten. Szülei: Benedek László (1901. Bükkszád - 1987. Buenos Aires) vegyészmérnök, Kopasz Vilma Ágnes (1906. Kunmadaras – 1998. Bahia Blanca) magyar-német szakos tanár. Édesapja 1944 karácsonyának estéjén döntötte el, amikor a Vörös Hadsereg már majdnem bekerítette Budapestet, hogy elhagyják Magyarországot. Kiérkezésük óta Ágnes nem tért vissza Magyarországra, ennek ellenére mind a 13 unokájának próbálja a magyar értékeket és kultúrát tovább adni.

Az interjú:

P:  Mi volt a gyerekkorod legmeghatározóbb élménye a magyarsággal kapcsolatban?

Á: A magyar költészet. Amikor testvérem 1944 júniusán vörhenyes lett, és nagymamám vigyázott rám, kezembe adta édesanyám verses köteteit. Toldi Miklós volt kedvenc olvasmányom. De beleolvastam Tompa Mihály, Ady Endre, Petőfi Sándor, stb. verseibe is.

 

P: Hogyan, milyen körülmények között és milyen útvonalon jutottatok el új lakóhelyetekre?

Á: Négy évig Ausztriában (Gries in Pinzgau-ban) éltünk, fenn a hegyen és édesapám Zell am See-ben dolgozott, egy száraztészta gyárban, aminek tulajdonosa,  Bonis úr, magyar volt. Neszlényi Jenő és Papp Emil voltak munkatársai. Velük és kedves családjukkal lett tartós baráti kapcsolatunk. Együtt karácsonyoztunk és érdekes könyveket is kaptunk kölcsön tőlük. Valamikor 1947-1948. körül beiratkoztak mindhárman, az IRO-ba (International Refugee Organization), ami kivándorlási lehetőséget nyújtott a menekülteknek. Három ország volt befogadó akkor: Argentína, Venezuela és USA. Jenő bácsi röntgenfelvételén valami foltot találtak az orvosok és ezért ő nem kapott vízumot az Argentínába való bevándorláshoz. 1948 karácsonya körül elbúcsúztunk Ausztriától, Jenő bácsiéktól, és útra keltünk. Torinóban pár napig, avagy hétig, egy gyűjtőtáborban voltunk, sok más menekülttel együtt és azután Genovába beszállítottak a General Langfitt nevezetű észak-amerikai katona-szállító hajóba. Sok család volt a hajón, többnyire kis gyerekekkel. Ha jól emlékszem, kb. 300 magyar, így már azon az úton sok sorstársat ismertünk meg. 1949. február 15-én érkeztünk meg Buenos Aires-be.

 

P: Milyen kezdeti nehézségekkel kellett szembenéznetek a letelepedés után?

Á: Szüleim feladata elsősorban: megélhetési lehetőséget keríteni és a spanyol nyelvet megtanulni. Egyszóval munkát és lakást kerestek. Több próbálkozás után édesapám kapott egy munkaszerződést az Instituto de Suelos-ba (Talajtani Intézet), míg édesanyám konfekciós ruhákat varrt, és 1949. december 22-én ki tudtak bérelni Villa del Parque-ban egy kis házat.

 

P: Mikor és hogyan kerültetek kapcsolatba a helyi magyarokkal?

Á: A hajón sok magyar család érkezett és itt Argentínában édesapám jó barátja, Zendy-Zucker Ferenc és családja várt. Ők egy évvel előttünk érkeztek és sok mindenben voltak útmutatóink.

 

P: Milyen szervezetek és közösségi programok léteztek?

Á. Dr. Luttor Ferenc, pápai küldött Argentínában, az emigráns családoknak próbált segítséget szerezni. Nagy munkát végzett ez irányban, korai haláláig, 1953-ig. Neki köszönhetően több mint tíz magyar kislánnyal együtt bentlakók lettünk a „Hogar de Niñas Cardenal Copello”-ban (Copello Bíboros Leány Otthon). Hat hónap múlva, mikor apáca akartam lenni, Szabó Sári néni fogadott be lakásába, és pótmamám lett, amíg szüleim lakáshoz jutottak. Tulajdonképpen miatta lettem matematikus. Délutánonként kedves Demes Idus nénihez jártam pár órára, mint korrepetáló, és még fizetést is kaptam érte! Maga az argentin állam is segítette a bevándorlókat: a „Hotel de Inmigrantes” (Bevándorlók hotelje) pár hétig ingyen adott kosztot és fedelet az érkezőknek. Testvérem a „Dirección de Menores”-ben (Gyerekosztály) volt napközben, mint irodai segéd.  A főnökét Zaldívarnak hívták, és nagyon jóindulatú volt vele, és még kis fizetést is kapott. Aludni pedig egy javítóintézet-féle fiú internátusba járt, melynek légköre borzasztó volt. 1950-ben már rendeződött a helyzetünk, iskolába jártunk, Demes Péter bácsi református lelkész tartott magyar istentiszteletet vasárnaponként a Godoy Cruz utcában lévő anglikán templomban. Sok magyar családdal jöttünk össze ott. Akkoriban kezdett működni a tánciskola is, Pintér András jóvoltából, aki a Teatro Colón balettkarjában dolgozott. Szombat délutánonként az emigráció ifjúságának rendelkezésére bocsátott egy termet és ott tanította az emigráns ifjúságot szalon táncolni. Közben az emigráció több tagja (Sorg Antal, Pajor Győző) összefogott, hogy megvalósítsák a Magyar Házat Buenos Aires-ben. Megvásároltak egy lakást a Cerrito 1241 szám alatt levő öreg ház első emeletén. Ez olcsó volt, mert beleesett a 9 de Julio folytatásába, melyet évek múlva az állam kisajátított. Sokan segítettek többféleképen helyre hozni az épületet: mesteremberek, festők, kőművesek és persze az ifjúság, talán nem olyan szakszerűen, de igen lelkesen. Máter Juhász, aki a Platanos-i angolkisasszonyokhoz tartozott, szintén felajánlotta tudását megalapítván az Önképzőkört, ami a Magyar Házban működött, történelmet, irodalmat tanultunk tőle, nagyon jó légkörben. A Magyar Ház étterme nyitva volt a nagy publikumnak ahol jó és olcsó menüt lehetett ott kapni. A fiúcserkészet is akkoriban született, Leskó Béla, Hefty László református lelkészek, katolikus páterek és lelkes öregcserkészek jó munkájából. Testvérem, Cala, a kezdetektől fogva benne volt és hamarosan őrsvezető lett, elkísérte a vezetőket táborhelyeket keresni is. Így ismerte meg Concordiában a Micsinay családot és Marikát.

 

P: Miért fontos összetartani a magyar közösséget?

Á: A fentiekből látszik, hogy mennyien dolgoztak ezért. Ezt a munkát tisztelni kell, és például kell venni.

 

P: Mit jelent számodra a magyarság és Magyarország?

Á: Végezd jól a munkádat, hogy ne hozz szégyent a magyarokra!

 

P: Hogyan próbálod megőrizni a magyar identitásod?

Á: Ahogy lehet…  mint Reményik Sándor írta.

 

P: Egy érdekes anekdota a magyarsággal kapcsolatban?

Á: 1952-ben avagy 1953-ban édesapám az Instituto de Suelos-ban dolgozott, és egy több mint egy hónapos kihelyezett kutató munkára ment, két kollégájával. Feladatuk az volt, hogy földmintákat vegyenek és tanulmányozzák a patagóniai föld termékenységét stb. Ezt a hosszú körutat egy Jeeppel tették meg, járatlan utakon (akkor még az utak ott délen nem voltak aszfaltozva), és a helybeli lakosoktól, földművelőktől szereztek információt a helyzetről. Egy alkalomban Pedro Luro körül, mikor betessékelték őket egy helybéli konyhába, a falon egy hímzett tyúkos falvédőn valami olyan volt kihímezve hogy “Jól tojj tyúkom …”A helybéli család vezetékneve Berta volt. A húszas években vándoroltak ki, előbb Brazíliába, ahol egy gyermekük meghalt valami trópusi betegségben. Ezért hidegebb klímát kerestek és Pedro Luro-ban telepedtek le. Nehéz kezdetek után már egyensúlyban voltak, gyerekeik felnőttek és nagyon örültek annak, hogy magyar szót hallani. Hát ez köti össze a magyarokat.