Határtalan örömmel közeledtem Kanada felé. Már a levegőben éreztem a szabadságot. Onnantól kezdve nagyon boldog voltam. Az egész életem, ami addig történt, szinte homályba merült. Újjászülettem, ahogy Halifaxba léptünk. Mindössze 2 dollárral érkeztünk. Bécsben a követségen még 10 dollárt kaptunk, de abból 8 dollárt odaadtunk a hajó személyzetének borravalóként. Így maradt kettő.
Halifaxban megkérdezték, mi a foglalkozásunk. Amikor látták, illetve mondtuk is, hogy muzsikusok vagyunk, azt válaszolták: „Ha itt bárhol eldobnak egy követ, az zenészt talál el, annyi van belőlük. Ebből itt nem lehet megélni, valami mást is kell dolgozni.” Megkérdezték, tudok-e varrni. Mondtam, hogy nem. Kérdezték, tudok-e főzni. Mondtam, hogy azt sem. Én csak hegedülni tudok. Ilyen volt az első interjú Halifaxban.
Az egész csoportot Winnipegbe utasították. Mielőtt felszálltunk a vonatra, gondoltam, veszek tejet a gyerekeknek abból a 2 dollárból, ami maradt. A boltban egy dobozt adtak a kezembe, amikor tejet kértem. Mondtam, hogy én tejet szeretnék, nem ezt a dobozt. Akkor felvilágosítottak, hogy itt ebben van a tej. Én vártam az üveget, hogy lássam is, mi van benne, de végül elhittem, hogy a kartondobozban tej van. Csak kinyitni nem tudtam, de végül nem is volt rá szükség, mert teljes ellátást kaptunk az úton.
Ekkor észleltük először, milyen hatalmas ország Kanada: két napon és egy teljes éjszakán át utaztunk. A vonat először Montrealban, majd Torontóban állt meg. Három napba telt, mire elértünk Winnipegbe, február 4-én. A határon egy vastag szoknyában voltam, bundát is viseltem, de nadrág helyett csak nejlonharisnya volt rajtam. Amikor leszálltunk a vonatról, azt hittem, a harisnya rám fagy, és mindenünk megfagy. Ilyen hideget el sem tudtunk képzelni. Aztán persze megszoktuk. A hatóságok elvittek bennünket egy épületbe, ahol kaptunk egy szobát és ételjegyeket. Akinek volt szakmája – asztalos, hentes vagy fodrász –, az pillanatok alatt el tudott helyezkedni. Mi viszont nem tudtuk, mihez kezdjünk. Csak étkeztünk, és próbáltuk megismerni a várost. Mindig kérdezték, van-e már munkánk, de a válasz minden alkalommal ugyanaz volt: még nincs. Aztán egy újságíró megírta, hogy egy vonósnégyes érkezett Európából, a férjem pedig harsonaművész. Azt írták, hogy százévente egyszer történik meg, hogy egy kvartett érkezik Winnipegbe, és ezt meg kell becsülni. Akkoriban koncertezett ott a Minneapolisi Zenekar a környéken, Antal Doráti vezényletével, aki szintén magyar volt. A koncert után fogadást adtak egy tehetős ember otthonában, ahová minket is meghívtak. Ott játszottunk Dorátinak, mert kíváncsiak voltak a véleményére. Doráti odajött hozzánk, és elmesélte, hogy amikor ő kezdte az életét Amerikában, másfél évig pincérként dolgozott. Azt mondta, mi még el sem tudjuk képzelni, hogy milyen nehézségek várnak ránk.
A rendezvényen jelen volt a rádiózenekar karmestere is, de ő nem állhatott szóba velünk. A zenészszakszervezet döntése értelmében ugyanis hat hónapig nem játszhattunk pénzért. Csak fél év tartózkodás után lehettünk tagjai a szakszervezetnek. Végül alakult egy segítő bizottság – többek kötött egy újságtulajdonos, egy tiszteletes és egy milliomos részvételével –, akik béreltek nekünk egy házat. Megszervezték, hogy a vonósnégyes minden vasárnap délután templomi koncertet adjon. Jegyet nem árultak, adakozás volt. A befolyt összeget a bizottság kezelte: ebből fizették az élelmiszerünket egy boltban. Mivel a férjem nem hozta magával a hangszerét, mert túl nehéz lett volna, egy festékgyárban kezdett dolgozni 1 dolláros órabérért. Később részletre vettünk neki egy hangszert.
A hat hónap letelte után a karmester azonnal felhívott. A winnipegi szabadtéri színpadon nyaranta minden este musicaleket adtak elő. Engem és a férjemet is rögtön felkértek zenélni ezeken az eseményeken. A nyári hónapok alatt már kerestünk pénzt. Kiköltöztünk a segítők által biztosított házból, sajátot béreltünk, és elindult az életünk. Szeptembertől a rádiózenekar koncertmestere lettem. Minden héten szerepeltem egy tévéműsorban. A koncertdarabjaimat a karmester hangszerelte meg, így zenekari kísérettel hegedültem a televízióban vasárnaponként. Minden adás élőben ment, akkoriban még nem volt lehetőség felvételről játszani vagy újravenni az elhibázott részeket, minden élesben zajlott, így komolyan készültem minden alaklomra. Egy év alatt annyira egyenesbe jöttünk, hogy a következő nyáron már saját házat tudtunk venni részletre, és be is bútoroztuk. Ekkor azt éreztem: Kanada maga a mennyország.
Ez az interjú a Multicultural History Society of Ontario és a Rákóczi Alapítvány közös Szóbeli Történelem elnevezésű kezdeményezésnek köszönhetően valósult meg, és a vancouveri Simon Fraser Egyetem "Oral History" kollekciójában található: https://digital.lib.sfu.ca/1956-hungarian. Külön köszönet azon önkénteseknek, akik fáradtságot nem ismerve összegyűjtötték a több mint száz interjút az ’56-ban Kanadába érkezett magyar menekültekkel.
