A két Helen

Agapé, igazi szeretetlakoma

Ugyanannál az asztalnál ülnek, és végtelenül türelmesek egymáshoz és mindenkihez. Idősebbik Helen kilencvenen is túl van már, apró, törékeny hölgy, mosolyát rendkívül kedves ráncokba rendezte az idő, és állandósította ezen az arcon. Kissé demens már, ezt beletörődő nyugalommal ő maga is elfogadta. Amikor hazamegy, kis háza ajtaja bezáródik, hogy ne tudjon elmenni otthonról, és ne vesszen el valahol egy kevéssé tiszta percében. Ezért lánya, fiatalabbik Helen minden reggel átmegy hozzá, kinyitja az ajtót, beszélget vele, elviszi vásárolni. Hétvégén üdítő változatosság a klub, szinte gyermekként tapsikolva várja a finom ételt és a süteményt, amit aztán nem is tud elfogyasztani, hiszen már csak annyit eszik, mint egy kismadár, és valóban úgy is, hiszen aprókat kanalaz belőle, jóízűen cuppogva jelzi, hogy finom. Az a kapocs, ami őket összeköti annyira megható, hogy nehéz nem könnyes szemmel nézni rájuk. Bár demens, de az érzelmek szintje teljesen tökéletes nála. Tudja, mit köszönhet a lányának. Két korty üdítő között szeretettel nézi hosszú, ősz hajú lányát, rámosolyog, és odaszól neki: I love you. Sokszor elmondja, és a lánya mégsem unja. Lehet, hogy a tények már elkerülik idősebbik Helen tudatát, de a szíve tiszta és tévedhetetlen. Megőrizte a legfontosabb dolgokat: a szeretet és a hálát, és annak tudatát, hogy ő már nem tudna élni enélkül a lány nélkül. Az életét köszönheti neki, mint ahogy a fiatalabbik Helen is neki. A kettő között csak az idő tett különbséget, ahogy nyikorogva fordult egyet velük, visszafordítva a törődés energiáit a másik irányba.

Engem is megismer minden héten. Átölel, puszit ad, és nekem is elmondja, hogy szeret. Alig várja, hogy megjelenjek, hálás minden jó szóért vagy mosolyért. Ez a legszebb napom, mondja sokszor mosolyogva. Idősebbik Helen maga a boldogság. Ki akarná az ő sorsát? Helenek feledhetetlenek. Emlékezni akarok rájuk, amíg élek.

Játék és szeretet

Fiatalabbik Helen zseniális biliárdos. Olyan igazi, vadnyugati, kocsmákban tanult vagány. Nikotinos hangján időnként felnevetve, érthetetlen nyugalommal terelgeti édesanyját a játék közben, ezredszer is elismételve, hogy mindig a fehér golyót kell meglöknie. Beállítja öreg, ráncos kis kezeiben a dákót, megmutatja, hol lökje meg a golyót, melyik részén célozza meg. Minden szombaton játszanak egy partit. Amikor először néztem őket, és én is beleszóltam, hova és milyen erővel célozzon, fiatalabbik Helent elkapta a forgószél, mint a harci paripákat, ha hosszú idő után újra vágtathatnak a réten. Alig várta a parti végét, újraállította a golyókat, és az asztalhoz hívott engem. Most először örültem annak, hogy valaha néha játszottunk füstös kocsmákban. Nem vagyok jó ellenfél, de végre kihívás vagyok Helennek, aki a következő héten titokzatos mosollyal behozott egy fekete, hosszúkás csomagot az autójából, és rutinos mosollyal összeállította a saját dákóját, aztán bekrétázta, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Nem várt ajándék neki egy ellenfél, mégha oly gyatra is, mint én vagyok. Helen egy kis kocsmában nőtt fel, ahol édesanyja, idősebbik Helen tanítgatta erre a játékra, ahogy most a lánya segíti őt. Csodálatos mantrái vannak játék közben, fiatalabbik Helen szépen hozza a nagy kártyások és sakkozók szófordulatait, kabalamondatait. Az anyanyelve angol, hiszen ő már itt, Ausztráliában született, de amikor nehézkesen ráhajol az asztalra, magyarul mormogja maga elé: „Na, meglássuk, mi történik, ha ezt itt meglököm…”. Ilyenkor hatalmas trükkökre készül, ezzel az álszerénységgel jelzi, hogy kössem fel a gatyámat. Eddig csak egyszer vertem meg, de azóta még jobban örül, ha nyerni tud, szabályosan örömtáncot lejt, ugrál és fintorog. Örök gyerek, egy cigarettázó, rekedt hangú, motorozó vagány csaj, aki édesanyja lakásába önként bezárta egy kicsit a saját életét is. De néha, amikor kijön onnan, és játszik és nevet, akkor boldog. Bár azt hiszem, ő bezárva is az.

A két Helen. Anya és lánya. Csak aki játszani tud, az tud ennyire szeretni, és aki szeretni tud, az játszik így.