GÖRÖNGYÖS ÚT

A Rákóczi Alapítvány számomra egyik legcsodásabb tulajdonsága, hogy a Magyarságismereti Mozgótábort követően sem engedi el a táborozók kezét és figyelemmel kíséri az életüket. De nem csak a fiatalok tevékenységét tartja számon, hanem a támogatóival is nagyon szoros kapcsolatot ápol.

Mindezért a tevékenységért ítélték oda számukra 2008-ban az Ifjúsági Károlyi Díjat – azért, hogy egy igen komoly kapcsolatrendszert hoztak létre a Kárpát-medence ifjúsága és a kanadai magyar adakozók között.

Az Alapítvány munkásságáról a Kanadai Amerikai Magyarság rendszeresen beszámol – Heinemann András többek között így szerzett tudomást több mint 20 évvel ezelőtt a Rákóczis hivatásról. Azóta ő is nagy erőkkel munkálkodik azon, hogy a határon túl élő magyarságnak minél jobb élete legyen. Annyira szívügyének tekinti a Rákóczi Alapítvány küldetését, hogy minden évben nagylelkű adományokkal támogatja a mozgótábort, valamint az ösztöndíj- és az étkeztetési programokat. Mindemellett fontosnak tartotta, hogy a környezetét is megismertesse a Rákóczi Alapítvány fontos küldetésével, így a családja is bekapcsolódott a torontói székhelyű szervezet támogatásába.

Hadd mutassam be kedves olvasóinknak Heinemann András Aladárt, aki az októberi látogatásunkkor töltötte be 97. születésnapját. A találkozásunkkor nagyon mélyen érintett a vele való beszélgetés. Amikor beléptünk a szobájába nagyon megörültem, hogy jónéhány dologban hasonlítunk. Aznap elmélyülve fejtette a keresztrejtvényeket, de mint kiderült naponta több újságot is „elfogyaszt”. Lelkesedve fogadtam, hogy nem csak nekem szenvedélyem a rejtvényfejtés.

Heinemann úr életéről sok mindent tudhattam meg a Göröngyös út című könyvéből: hogyan jutott el Kanadáig, valamint néhány számomra ismeretlen ’40-es évekbeli eseményről is tájékozódhattam. Maga az életrajzi regény számomra nagyon olvasmányos volt, már-már azt éreztem, hogy én is részese vagyok a menekülésnek. Olvasás közben már vizuálisan is magam előtt láttam a cselekményeket, felsejlett előttem, milyen szép lenne az András bácsi életéből készült film is.

Talán a legmegfelelőbb szavak Heinemann András elindulásáról: a veszteségek és lelki terhek. A II. világháború végén fiatal felnőttként alighogy elvesztette az egyik barátját és katonatársát, az otthonát is el kellett hagynia. Szüleinek nem merte elmondani az igazságot, ők úgy tudták tanulmányi útra megy Nyugat-Európába.

Győri István nevű társával vágott neki a nagyvilágnak, aki még a világháborúban mentette meg az életét, majd együtt jártak a pesti agráregyetemre. Hosszú és kalandos eseményeket követően Nagycenken keresztül próbálták átlépni a magyar-osztrák határt. Átéreztem azt a kettősséget, amit ők érezhettek akkor. Amellett, hogy nagyon féltek a lebukástól, néha komikussá vált, hogy hogyan segítettek nekik már-már öntudatlanul a helyiek. A ma közel 2000 fős településen élők ősei tanársegédnek és kommunista elvtársnak hitték őket. Pár dicsérő szót és cigarettát követően könnyebben meséltek a fiatal férfiaknak arról, hogy hogyan lehet tovább menni.

Amikor András és István több mint 70 évvel ezelőtt politikai menekültként elhagyták az országot, akkor egy megerősített határvédelemmel – kerítéssel, aknákkal és éjszakai járőrökkel – próbálta megakadályozni a kommunista vezetés azt, hogy az emberek elmenjenek. Nekem erről a helyzetről eszembe jutott, amikor 2015-ben a szülővárosomon, Magyarkanizsán keresztül mentek Magyarország felé a közel-keleti gazdasági menekültek. Azóta is látni lehet őket, a határmenti falvakban, például Horgoson és Rábén. A magyar-szerb határon található kerítés és ott szolgáló határvadászok nekem nagyon hasonlítottak a könyvben leírtakhoz. Azzal a különbséggel, hogy míg András és István politikai, a közel-keletiek gazdasági menekültek voltak. Valamint a déli határnál most aknákat nem helyeztek a földbe.

Miközben a két férfi hatástalanította az bombákat, az fogalmazódott meg bennem, hogy honnan volt annyi lelki erejük, hogy mindezt végig vigyék? Talán csak a menni akarás mozgatta őket. Az, hogy még a porát is lerázzák magukról a kommunista brutális rendszernek. Viszont a lelkükben egy kezdődő honvágy csírája is helyet kapott. Mert mint a könyvből is kiderült, Magyarországot szerették, csak az uralkodó politikai rendszert vetették meg.

Amikor András és István fáradságos küzdelemmel átverekedte magát a magyar-osztrák határon, hagytak egy üzenetet a nagycenkieknek: „Szeretettel küldik az üdvözletüket a tanársegédek!” Ezen a mondaton én hangosan felkacagtam. A legidegtépőbb, legfeszültebb pillanatban egy jólirányzott humorral feloldották a saját gyomorgörcsüket, az olvasót pedig mosolyra derítették. A humor több helyen is visszaköszöntött a történetben. A legfordulatosabb helyzetben, amikor azt hinné az ember, hogy a történet egy nyugodtabb része következik, akkor rázza fel az eseményeket a két barát (néha kicsit morbid) helyzetpoénja.

"Csukd be a szemed!

Miért?

Meg akarom nézni, hogy milyen lennél halottan." - társalog a két barát miután sikeresen megléptek az orosz zóna részeg, fegyveres "rendfenttartói" elől.

Az útjuk során sokan segítették őket, többek között az őrségi magyarok és svábok is. Ki szállással, ki fuvarral, de akadtak olyanok is, akik egy-egy meleg ebéddel vagy osztrák sörrel kínálták meg őket. A segítség útbaigazítás, kedves szavak, bölcsességek formájában is elért a két vándorhoz.

András és István mozgása a határsávban és az orosz zónában számomra olyan volt, mintha szurikáták lennének. Mikor elbújtak egy árokban vagy egy fa mögé, a sivatagi állatokhoz hasonlóan kémlelték, hogy ki jár az úton, helyi lakos vagy szovjet katona?

Sok órányi éjszakába nyúló, sokszor hajnalig tartó gyaloglás után, amikor átlépték az orosz és az angol zóna határát, engem szíven ütött Heinemann András egyik mondata:

 "Előttünk volt a szabadság, egy új élet felé vezető út (...), de mögöttünk sok millióan maradtak, akik mindenüket feláldozták volna ezért a pillanatért."

Heinemann András és barátja, Győri István 1948 novemberében indult útnak, akkor vágtak neki a nagyvilágnak. De ahhoz, hogy elhagyhassák a Kárpát-medencét igen tekervényes kalandban volt részük. Ez idő alatt sok olyan magyarral találkoztak, akik még 1944-ben menekültek át Ausztriába vagy további európai országokba. Megrendítő volt számomra, hogy az a négy év alatt voltak olyanok, akiknek sikerült már talpra állnia, de voltak olyanok is, akik még mindig a menekült táborban éltek. De az összes ott lévő magyar egy tovább utazás reményében várakozott.

Mikor András és István elindultak az angol blokkból nyugat felé, egy "western" filmbe illő módon jutottak el a dél-nyugat-ausztriai Hermagorba. Olvasás közben az járt viccesen a fejemben: lehet, hogy az ő történetükből merítettek ihletet az 1978-as A nagy vonatrablás (The First Great Train Robbery, rendezte: Michael Crichton) című film akció jeleneteihez.

A szabad világ dolgaira nagyon kíváncsi ifjak, amikor megtudták, hogy Hermagor amerikai fennhatóság alatt áll és sokkal szigorúbb ellenőrzés tapasztalható, már csak azért is azt tették meg következő lépésnek, arra indultak tovább. Olyan érzésem volt, hogy András és István már csak azért is elmennek oda, hogy bebizonyítsák önmaguknak és a világnak, hogy mindezt meg tudják csinálni. Hiszen már átverekedték magukat a magyar-osztrák határon és az orosz zónán is, így ezen az akadályon is gond nélkül átlendülnek.

A különféle zónák közti utazás és a cigaretta, mint fizetőeszköz számomra három kortárs filmhez volt hasonlatos. A Lopott időhöz (In time, Andrew Niccol, 2011), Az éhezők viadala (The Hunger Games, Gary Ross, 2012) nyitányához és az Örök télhez (Szász Attila, 2018).

A ma közel 7000 fős dél-nyugat-ausztriai településen András egyik rokonánál, Mundi bácsinál kértek az éjszaka közepén átmenti szállást. Pár napi pihenőt követően a zárt területről Salzburg felé vették az irányt. Onnan pedig Bréma felé utaztak, majd az egyik legnagyobb német kikötővárosba, Hamburgba, hogy könnyebben el tudjanak jutni Svédországba, Angliába vagy a tengeren túlra. A könyvben szereplő észak-németországi utazás a saját rokonaim történetére is egy csöppet emlékeztetett, ugyanis a nagyszüleim közel öt évig dolgoztak egy Bréma melletti kisvárosban, a '70-es évek derekán.

A két jó barát egy kis civakodást követően úgy döntött, hogy Hamburgból Dánián keresztül Svédországba utaznak, de papírok híján leszállították őket a Skandináv Express nevet viselő vonatról és a német-dán határon egy kis kényszerpihenőre ítélték őket. Ám a büntetés nem szegte kedvüket, tovább próbálkoztak, hogy eljussanak északra. Nem egy szokványos megérkezésük volt Svédországba. Hajós potyautasok voltak, megjártak egy svéd börtönt is, kitoloncolták őket, ismét hajózás, majd esti visszaúszás az Északi-tengerben. Addig addig, hogy egy kis kórházi és rendőrségi kitérő után sikerült munkát találniuk és letelepedniük Göteborgban.

A két férfinek útja során több nő is a látókörébe került, ám András végül az északi királyságban találta meg a kedvesét, Évát. Fél év után életükbe egy új lehetőség gördült: Kanada és Torontó. Ám a tengeren túlra már István nem akarta őket követni, nem akart mindent újból elkezdeni. 1949. augusztus 3-án érkezett meg Heinemann András és Éva hajója a Nova Scotia tartománybeli Halifax-ba. A két fiatal már az új hazában kötötte össze az életét.

Az, hogy ezután hogyan kapott András munkát, mi történt vele a későbbiekben, az már egy másik történet kezdete lenne. Ha egy népmesében járnánk, fogalmazhatnánk úgy is, hogy aki nem hitte András bácsi életét, járjon utána. Az újságunkon keresztül megrendelhető Heinemann András Göröngyös út című életrajzi könyve – angol és magyar nyelven egyaránt, amelynek egy kivonatát láthatták most az Olvasók. A befolyt összegből a határon túli magyar fiatalokat támogathatják.

Mint ahogyan teszi ezt maga az alkotó is, András bácsi, aki – mint már említettem – évek óta nagylelkű adományokkal támogatja a Magyarságismereti Mozgótábort, illetve az Alapítvány ösztöndíj- és étkeztetési programját is, amelyet ezúton is hálásan köszönünk neki! Szavakkal nem tudjuk leírni mennyire nagy segítséget jelent ez a vajdasági, erdélyi, kárpátaljai és felvidéki magyar fiataloknak.