Gépésztechnikus vagy kürtöskalács árus, avagy hogyan került Imre Beer Fonyódról Montevideoba?

URUGUAY, NÉMETORSZÁG, KANADA, IMRE MÉGIS ODASÚGJA NEKEM: „ÉN MÉG MINDIG NAGYON MAGYAR VAGYOK"

/ Husztik Eszter /
husztik.eszter képe
Imre Beert az uruguayi március 15-ei ünnepségen ismertem meg. Első interjúm alanyának választottam, és ennek oka igazán egyszerű. Élete felét különböző országokban töltötte a jobb megélhetést és a befogadást keresve. Kalandos élete és végtelen pozitív felfogása mindannyiunk számára tanulságos lehet.

Imre története édesapjával, Beer Ernővel indul, aki diplomataként utazta a világot. A latin-amerikai kontinensre teljesen véletlenül tévedt, már ha léteznek véletlenek. Belgium, Párizs, Barcelona fáradságos munkája során összegyűjtött elég pénzt, hogy jegyet vegyen egy hajóra, amely Ausztráliába viszi. Azonban ez a hajó a Dél-Amerikát délről megkerülve megállt Chilében, és innen nem ment tovább. Fülébe jutott, hogy hatalmas magyar kolónia van Buenos Airesben, és egy barátjával autót béreltek és átautóztak az Andokon, megjegyezném az 1940-es években járunk. Egy pár évet Buenos Airesben töltve elért hozzá is a magyar kormány 1948-as körlevele: „Magyarok, gyertek haza” Így maga mögött hagyta a Latin-Amerikát és hazaköltözött.

Imre 1951-ben látta meg a napvilágot ikertestvérével, akivel a kapcsolatot már nem tartják. Édesapját tizenhárom évvel később Montevideóba küldték kiküldetésre, ahol három évet töltött az egész család: itt ismerte meg Imre Uruguayt. Ebben az időben az állami iskolákban Argentínában nem fizették meg a tanárokat, így a magyar állam a segítségükre sietett, és Imréék családját bízták meg a pénz kézbesítésével. Édesanyja és a két gyerek egy könyvbe rejtett négyezer dollárral keltek át a határon, lélegzetüket visszafojtva – ha elkapják őket ezért börtönbe is kerülhetnek. Imre édesapját kommunistaként üldözték Argentínában, így mikor a család átlépett a határon ő kénytelen volt Uruguayban maradni. Fiatalon a gyerekek tudták, hogy valami fontos dologba vannak beavatva, azonban ennek a súlyosságát nem ismerték. „tudtuk, hogy át kell adnunk ezt a könyvet a matematika tanárnak, nem tudtuk pontosan, hogy mi van benne, csak azt, hogy fontos.”

Az édesapja mandátumának lejárta után Imréék Budapesten éltek. Az iskolázottságára vonatkozó kérdésemre csak így felel: „nincs magas iskolám, mert félek a magasságtól” Mind ismerjük azokat, akik nem férnek be az oktatási rendszer kereteibe, igaz? Imre Beer egyike ezeknek az embereknek. Gépésztechnikusként, a vizsgákat nem is – vagy csak nehezen teljesítette. Első munkahelyén rajzoló technikusként dolgozott, majd egy alkalommal egyik munkájához egy tökéletesen elkészített elektromossági rajzolt is leadott. Fájó szívvel vágták hozzá az őszinte mondatot: „Mindenből mindig megbuktál, alig akartunk felvenni, erre most leadtál két mérnöki munkát, amit még sohasem láttunk egy 22 éves fiataltól.” Imrét gyerekkora óta szenvedélyesen érdekelték a gépek és a műszaki számítások.

Azonban alacsony keresete miatt pályát váltott és a vendéglátásban kezdett dolgozni. Itt a létező legalacsonyabb pozícióban kapott munkát: leltározó ellenőrként. Ám Imre úgy döntött, hogy kihasználja a lehetőséget, és mindent megtanult a szakmájában, így féltek tőle az emberek. Őt nem lehetett megvenni. Fantasztikus tapasztalatnak élte meg ezt a tanulási lehetőséget. Messziről kiszagolta a sörvizezést és jelentett minden szabálytalanságot, amely mások megrövidítéséről szólt. Később átment az utasellátóba, büfékocsiban dolgozott Budapest és Záhony között. „Fantasztikus lehetőség volt ez is” - mondja nekem lelkesen. A cigánysággal is kapcsolatba került ez által, hiszen többen laktak Nyíregyháza után, így állandó utasai voltak. „Ez azért volt érdekes, mert meg tudtam érteni, hogy hogyan kommunikálnak, hogyan beszélnek, mi az értékük”.

Pincér szeretett volna lenni, ahová nehéz volt bekerülni tapasztalat nélkül. Portás lett, majd egy idő után megunta a folyamatos várakozást a pozícióra, így otthagyta az éttermet és megtakarított pénzén vett egy lakóautót, amelyet felszerelt tésztagyártásra. Egy nagy gépet csinált, hogy kürtőskalácsot készíthessen. Elsők között próbálkozott a gáz használatával, amely által sokak számára gúny tárgyává is vált. Nem várt helyet kapott az árusításra, egy nemzetközi kempingbe helyezték Fonyódon, ahol nem tudott annyit eladni, mint gondolta. A receptet nem kapta meg senkitől, míg végül egy kapcsolatán keresztül a vendéglátóipari múzeum könyveiből leste ki. Minden jól ment, míg egy ellenőrzés folyamán feljelentették jogtalan haszonszerzésért – nagyobb kalácsokat adott el, ugyan úgy 40 forintért, ugyanis nem tudta, hogy milyen átmérőjű fa hengert kell használni. Behívták kihallgatásra, ez alkalommal nem beszélt a kék útleveléről. „letagadtam, hogy van kék útlevelem, és akkor eldöntöttem, hogy nem maradok Magyarországon. - meséli elkomolyodva. - Már egy héten belül elmentem. Én nem voltam nagyon harcoló típus. Most sem vagyok. Nem harcolok, elmegyek onnan… Magyarországról többek között ezért mentem el, mert több volt ez a jogtalan haszonszerzés. Miért magyarázkodjak, amikor abszolút semmi jogtalanság nem volt benne, és még haszonszerzés se?”

Ezek után Németországban talált menedéket, amely nem is volt olyan egyszerű, mint azt az ember elképzelné. A pályaudvaron töltött zord éjszakák után szemébe ötlött az út túloldalán lévő katolikus szervezet, ahova belépett és azonnal segítségére siettek. A helyi magyarokkal összeköttetésbe került, egy magyar pap volt a segítségére, elvitte bejelenteni emigránsnak, és hogy nem szándékozik ott maradni, hanem tovább szeretne utazni Amerikába, kapott szállást, ellátást és 250 német márkát. Azonban a folyamat lassabban zajlott, mint képzelte. Hat évet dolgozott Németországban többnyire pincéri pozícióban.

Egy ügyvéd, aki a külföldre emigráló magyarok kivándorlását képviselte, pénzért szponzort keresett nekik. Imre vízumát elsőre elutasították, majd másodszorra kapott egy levelet Ontario-ból, Londonból, hogy várják, azonban fizetnie kellett előre. Két év eltelte után, ahogy kiérkezett, egy templom kis szobájában aludt másfél hónapig, majd utána tudott továbbmenni. „de ezért is fizetnem kellett – meséli nevetve – semmit nem adnak ám ingyen.” Fél évig angolt kellett tanulnia tartózkodási idejének az elején, azonban ő mellette elkezdett szerszámgépes programozást is tanulni. Harminc évet töltött Kanadában. Számítgépes modellezést, később programozást is tanult, és évtizedekig ebben dolgozott.

Mikor Imre nyugdíjba ment Kanadában, úgy döntött, hogy visszanéz, hogy hol is volt fiatal, hogy felidézze a régi emlékeket. A koronavírusnak köszönhetően sok járatot eltöröltek és a végén úgy döntött, hogy az országban marad. Így most nyugdíjas napjait Montevideo rambláján (a folyó melletti sétány) tölti, de nem mulasztja el, hogy benézzen a Magyar Otthonba és megjelenjen a helyi magyar eseményeken. Élete során megtanult angolul, spanyolul és németül is, azonban személyiségének igazi varázsa magyar nyelven mutatkozik meg fergeteges vicceiben.