A berlini, novemberi istentisztelet után az itt működő Szent Erzsébet Magyar Katolikus Közösség szervezésében került megrendezésre a magyar egyesületek találkozója, ahol minden egyesület képviselője bemutatta működésüket. Ezen a találkozón ismertem meg Urbán Lonkát, a katolikus közösség vezetőjét. Megtudtam, hogy közeledik a közösség évi nagy eseménye, a lelki nap. Ösztöndíjas létem előtt nyolc éven át katolikus iskolában tanítottam, ahol minden évben két lelki napot is tartottunk. Van tapasztalatom az efféle programok szervezésében, ezért felcsillant a szemem a lehetőség hallatán. Megkérdeztem Lonkát, hogy hozzájárulhatok-e a lelki naphoz azzal, hogy foglalkozást tartok, mert van egy témám, amit szívesen hoznék felnőttek részére. A „fény és sötétség” témáját. Felvetettem az ötletet, és végül nem a lelki nap keretein belül, hanem saját napot kijelölve a foglalkozásnak, szerveztük meg a programot Lonkával.
Nagyon tág, szerteágazó, sok jelentéssel bíró szimbólumokat választottam a foglalkozás témájának: FÉNY és SÖTÉTSÉG. A téli időszakban sokszor sok a sötétből, vágyunk a világosságra. Több jeles nap is kapcsolódik a fényhez ebben az időszakban: Luca-nap, téli napforduló, karácsony. Az advent is pont erről szól, várakozás a fényre, ezért jött ez a téma. Nemcsak fizikai jelenségek, hanem egymást feltételező oppozíciók, ellentétes vagy egymást kiegészítő elvek szimbólumai, és minden vallásban egyaránt megjelennek.
A résztvevők többféle motivációval érkeztek erre a foglalkozásra, valaki azért, hogy jobban tudjon kapcsolódni másokhoz; vagy csak pusztán kíváncsiságból; azért, hogy ne csak a családtagjaikkal kapcsolódjanak az ünnepek előtt, hanem másokkal is, akár számukra ismeretlenekkel is; vagy azért, hogy megtalálják a belső egyensúlyukat.
Drámatanárként elsősorban a témához igazított, átalakított szabályjátékokat hívtam segítségül a beszélgetésekhez, a közös kutatáshoz. Azt hiszem, cikkben nehezen megfogalmazható, hogy mit is csináltunk pontosan, sokat gondolkodtunk közösen, mi a különbség pl. a fény és világosság vagy az árnyék és sötétség között. Tapasztalatokat szereztünk bizalomjátékokon, önismereti játékokon keresztütl és a tárgyszínház eszközeit is felhasználtuk a közös alkotásra.
A másfél órásra tervezett program helyett végül két és fél órát töltöttünk el együtt. A tizenegy résztvevő nagy része a Berlini Fonó Néptáncegyüttes és a berlini Katolikus Közösség tagjai voltak. A záró körben a visszajelzéseik alapján kiderült, hogy jó érzés volt nekik nemcsak „fejben lenni” a foglalkozás alatt, hálásak voltak a testi tapasztalatokért is, valaki sajnálta, hogy nem hozta el a fiát, és valaki számára kiderült, hogy mennyire sok mindent elárul társunkról az, hogy hogyan érint.
Nagy öröm volt számomra erre a programra készülni, és megtartani ezt a foglalkozást. Köszönöm minden résztvevőnek az aktív jelenlétét!
Néhány visszajelzést idézek is a résztvevőktől:
„Felismertem magamban, hogy igazán élveztem az „elvont” művészeti előadást, meg egyáltalán azt, hogy előadhattam. A világítást kezelni nagyon izgalmas és érdekes is volt, mert azt éreztem, hogy az előadás hangulatát és mondanivalóját nagymértékben befolyásolom, pedig csak egy zseblámpa volt nálam. Az jutott eszembe róla, mint a zene meghatározó ereje filmnézés/videóvágás közben. És nekem nagy felismerés volt, hogy a fénnyel/sötétséggel való játék és lehet ennyire meghatározó.”
„Meglepődtem magamon, hogy a vakvezetős játékban, amikor én voltam a vak, akkor milyen nagyon megbíztam abban, aki vezet engem. Nem igazán féltem és nem voltam bizonytalan. Teljesen rábíztam magamat, pedig többször is nekem jöttek közben és voltak hibák stb. De amikor hibázott a vezetőm akkor is csak azt gondoltam, hogy talán ez volt a legjobb megoldás, amit ki lehetett hozni a dologból, és akkor is csak tovább bíztam benne. Szóval rácsodálkoztam a bennem élő nagy bizalomra, amit az emberek felé táplálok.”
„Nagyon élveztem az estét, mert az esemény végére teljesen nyugodt és elégedett tudatállapotba kerültem. Az első felében „fejben”, szellemileg kapcsolódtunk egymáshoz, nagyon érdekesek voltak a tárgyszínház különböző jelenetei. A második részben pedig fizikailag is kapcsolódtunk egymáshoz, és sokkal inkább a testünket és érzékelésünket használtuk. Így kerültem összhangba az est végére.”
„Nekem az tetszett benne a legjobban, hogy a vakvezetős játéknál már sokkal magabiztosabb voltam, és jobban hagytam, hogy vezessenek. Valamint a gyertyagyújtás rituáléja is nagyon szép és szimbolikus volt számomra, ahogy gyertyáról gyertyára terjedt a fény.”
„Engem nagyon pozitívan érintett a résztvevők, a társaim nyitottsága, kíváncsisága. Örömmel töltött el, hogy mindenki nagyon aktívan és főképp empatikusan vesz részt a foglalkozáson, figyelemmel követve mások véleményét, kinyilatkoztatásait. Mindig melegséggel tölti el a lelkem a gyertyafény, úgyhogy hangulatosabb befejezést elképzelni sem tudtam volna, mint a gyertyagyújtás. A legmeghatározóbb pillanat számomra a becsukott szemmel vezetgetős és érintős játék volt, érdekes volt megtapasztalni, hogy a képzeletem képes sötétségből rikító világosságot varázsolni, mindezt becsukott szemmel.”
