Az első magyar zászló

Waiheke-sziget, Lovastanya

/ Darvasi Áron László /
darvasi.aron képe
Az első zászló elrejtésénél azon gondolkoztam, milyen olyan helyszín vagy tevékenység jöhetne szóba, ami a magyar kultúrának is szerves része. Így esett a választásom a lovaglásra. Elég csak az ősmagyarokra gondolni, vagy a világhírű huszárainkra, a történelmi jelentőségű Nemzeti Lovardára, és hát nem utolsó sorban ott van nekünk Kincsem is.
Lóval a vízbenGyakorlásJuhú! :)

AZ ELSŐ MAGYAR ZÁSZLÓ

A lovaglást viszonylag későn próbáltam ki, 2022-ben, 28 évesen, de egyből beleszerettem. Az Őrségben voltam egy kedves barátommal, aki kitűnő lovas, ő ajánlotta, hogy próbáljam meg. Így látogattunk el az őriszentpéteri Dobokai Lovasudvarba, ahol - a kitűnő volt zsoké - Dobokai Péter három órás tereplovaglásra vitt el. Megtanultam a lábtartást a gyeplőben, a kantárhasználatot, a fordulást, ügetést, hogyan irányítunk a szárral és a végén még vágtáztam is. Péterrel a mai napig szoros barátságot ápolunk.

Az ezt követő időszakokban a lovaglás életem rendszeres részévé vált. 2024-ben egy szép, áprilisi tavaszi napon visszalátogattam az Őrségbe, hogy újra lóra üljek. Ezúttal egy másik lovardát választottam, mert Dobokai Péter már elígérkezett másoknak. Szokásom, hogy minden lovaglás előtt beszélek a lovakhoz. Hiszem, hogy értik, amit mondok. Ezúttal egy félig, a bal szemére vak lovat kaptam. A terepen jól ment az ügetés és a vágta. Mielőtt visszaértünk volna a pajtába, egy közel ötszáz méter hosszú egyenes szakasz következett.

Megkérdeztem a vezetőmet, vágtázhatok-e a pajtáig. A hölgy azt felelte óvatosan, mert a ló ilyenkor már tudja, hogy hazamegy, ezért nehezebb irányítani. Én mégis csak belevágtam, jól kaptuk el az iramot, csak úgy suhantunk a szélben, viszont nem vettem észre, hogy túl közel kerültünk az árokhoz. Egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyomat, amitől egy kicsit balra húztam a lovat, pont az árok felé, aki nem látta az árkot. A baj megtörtént: a ló megbotlott, én pedig szó szerint lerepültem a hátáról. Hála Istennek, a lónak semmi baja nem lett, viszont nekem négy bordám eltörött.

Az eset után felhívtam Dobokai Pétert, aki csak nevetve annyit kérdezett, hogy ugye tudom, hogy az igazi lovas az, aki egyszer már bukott a lóval?

Az esést követően lassú lábadozás vette kezdetét, viszont meg sem fordult a fejemben, hogy ne üljek többet lóra. Sőt, alig vártam, hogy leküzdjem ezt a rossz emléket. Így hát, amikor megérkeztem Új-Zélandra, egyből el kezdtem keresni egy lovas tanyát. Így akadtam rá a Waiheke-szigeten található pajtára. Tudtam, itt kell, hogy elrejtsem az első zászlót, így még mielőtt kimentünk volna a terepre, az egyik tenyerembe csúsztattam a zászlót. Bevallom őszintén, amikor újra felültem a ló hátára, féltem.

Féltem attól, hogy újra leesek. De aztán azt mondtam magamnak, gyerünk Áron, le kell győznöd ezt! Ezt követően életem egyik legszebb tereplovaglása vette kezdetét: szőlőtőkés dimbes-dombos tájakon mentünk, ahol újra tanultam az ügetést és a vágtázást, majd a végén – egy álom vált valóra – az óceánban fürödtem a lovakkal. Miközben lubickoltunk, a ló a jobb mellső lábával csapkodta a vizet, annyira élvezte. Közben néztem a tájat, a messzeséget, körülöttünk sirályok köröztek és akkor ott megdobbant a szívem. Szép, óvatosan a nyereg alá becsúsztattam az első magyar zászlót, ami ki tudja meddig fog még ott, a Waiheke-szigeten lovagolni.

Hamarosan jelentkezem a második zászlóval!