Két ember, aki az ország más szegletében született. Egy indok, amely miatt a szülők búcsút intettek az országnak, hátrahagyva mindent és mindenkit egy jobb élet reményében. Két sors, melyek története lassan 70 éve együtt íródik. Interjúsorozatunk következő részében a Szent Imre Katolikus Templom két emblematikus alakjának, Hock Máriának és ifj. Vígh Kázmérnak a történetét mutatjuk be, akik 1957-ben, az 1956-os forradalom leverése után érkeztek Kanadába
Úgy hozta a sors, hogy első kanadai élményem egy hurkatöltés keretein belül esett a Szent Imre templomban. Itt ismerkedtem meg az általam csak Marika néninek és Kázmér bácsinak szólított (erre az a tény, hogy éveimnek száma kevesebb, mint harmadannyi, alapos indokot ad), két, 1956-os menekülttel. A forradalom emléknapja közeledtével egy beszélgetésre invitáltam őket a Magyar Házba. Több interjúm is kezdődött már úgy, hogy az alany (jelen esetben Kázmér bácsi) tréfásan megjegyezte: sajnos nem emlékszik olyan sok mindenre, de mégis megpróbál valamit elmondani, megosztani velem, velünk. Ezek az interjúk jellemzően hosszúra sikeredtek, s a sorból ez sem volt kivétel: a beszélgetés négy órán keresztül tartott.
– Kötelező kérdés, bár már tudom rá a választ: mikor és honnan érkeztek Kanadába?
H.M.: 1957-én március 10-én, Csepelről.
V.K.: 1957-ben, Almásfüzitőről. A pontos dátumra nem emlékszem.
Hogyan kérdésemre már bővebb válaszokat kapok. Kázmér bácsi elmondása szerint a forradalom novemberi 4-i leverése után azonnal vonatra szálltak, amely Sopronig vitte őket. Ezt követően a Hanság mocsaras-lápos vidékén próbáltak átjutni Ausztriába, az első kísérletük azonban kudarcba fulladt.
V.K.: Elengedtek minket a Hanságban, és azt mondták, itt egyenesen tovább, a következő fények már Ausztriában lesznek. Elindultunk, de eltévedtünk. Volt egy kis domb a túloldalon, előtte egy befagyott kanálissal, a jég vagy 4 centiméter vastag lehetett. Én akkor 15 évesen a legkönnyebb voltam, így engem küldtek át, hátha a túloldalról látok fényeket. Hason kúszva keltem át, de semmit sem láttam. Visszafele azonban beszakadt a jég, édesapám egy ágat tört le, azzal húztak ki.
A novemberi hidegben a víz mindössze pár fokos lehetett, így az átfázott gyermeket a szülők ruháival takarták be, édesapja még tüzet is rakott neki. A Hanság sötétjében ez könnyen szemet szúrhatott a határőröknek, akik elfogták a családot, egy platós teherautón pedig Győrig szállították őket.
V.K.: Betettek engem egy kaszárnyába, ahol sokan voltak, valamennyien 18-25 évesek. Őrzőink csak ketten voltak, egyik reggel megrohamoztuk őket. Azok eldobták a fegyvert, mi pedig szabadok voltunk.
Eközben otthon, a 64. számú MÁV-őrházban is folytak az események. A hatóságok egy nappal korábban igazoltatták a szülőket, így a hazatérő Kázmér azzal a lendülettel újra nyugat felé fordíthatta tekintetét.
V.K.: November közepe lehetett, amikor másodjára is elszöktünk. Nem volt más választásunk. Édesapám nyomatékosította, hogy ez az utolsó esélyünk. Ő a MÁV szolgálatában állot, ha maradunk, elveszíti az állami állását. Másodjára is vonatra szálltunk. Édesapámnak volt egyenruhája, így senki nem kérdezte, hová megyünk.
Bár ha megkérdezik, pontos választ akkor sem tudtak volna adni. Másodjára már nemcsak magyar, hanem szovjet határőrök is igyekezték megakadályozni őket a szökésben. A farkaskutyákkal felszerelt őrök aztán fényrakétákat lőttek a magasba…
V.K.: A rakéták fénye olyan világos volt, hogy újságot lehetett volna olvasni alatta. Hallottuk, amikor lőtték fel, s akkor mindenki lehasalt, hogy észrevétlenek maradjunk. Egy-egy rakétánál lehetett látni, hogy nem vagyunk egyedül: köröskörül sokan menekültek velünk együtt.
Kázmér bácsi és családja ezúttal elkerülte a határőrök figyelmét, így sikeresen átértek Ausztriába. Ott magyarul jól beszélő civilek fogadták őket: először Sankt Pöltenbe, egy volt szovjet laktanyába kerültek, ahol megkapták az elkerülhetetlen kérdést: hova tovább? A család álma az Egyesült Államok lett volna, amely azonban nem fogadott több menekültet, így esett a választásuk Kanadára.
V.K.: Felajánlották nekünk Angliát, Németországot, de mondtam édesapámnak, menjünk a tengerentúlra, legyünk minél távolabb a szovjetektől. Decemberben már Bremerhavenben, az Arosa Star fedélzetén ültünk, januárban érkeztünk meg New Brunswickba.
A Kanadai Bevándorlási Múzeum adatai alapján az Arosa Star 1957. január 9-én kötött ki Kanada partjainál 900 utassal a fedélzetén – köztük a Vígh-családdal. Kázmér bácsi elmondása alapján a hajóút igen megterhelő volt, mivel sem ekkora hajót nem látott, sem tengeren nem járt, és a tengeribetegség majdnem mindenkit utolért a fedélzeten.
Ebből a szempontból Marika néninek és családjának egyszerűbb dolga volt.
H.M.: Édesapám művezető volt Csepelen, nem messze a gyártól laktunk. A forradalom leverése meggátolta édesapámat, hogy tovább végezze feladatát, ezért a menekülés mellett döntöttünk. December 23-án, a soproni erdőn keresztül mentünk át a határon, az éj leple alatt, vezetővel. Az estét egy házban töltöttük, majd sötétedés után indultunk. Tízen mehettünk együtt, egymás után, libasorban. Annyira esett a hó, hogy alig láttuk egymást. A határőrök fényrakétákkal világították be a környéket. A vezetők egy ideig vittek, aztán csak annyit mondtak: tovább egyenesen, és az első kapun balra…
Balra az első kapu a szabadságot jelentette: a családnak sikerült a szökés, bár Marika néni édesanyjától az összes ékszerét elkérték a csempészek. A karácsonyt már a határ túloldalán, Deutschkreutzban (Sopronkeresztúr) ünnepelték, ahol az iskolában, szalmazsákokon aludtak. Három hónappal később repülőgéppel érkeztek Montrealba – amely ugyan gyorsabb volt, mint a hajó, de a kor technikai vívmányait figyelembe véve korántsem veszélytelen. Montrealból három napon keresztül hozta őket a vonat, mire megérkeztek Edmontonba.
– Hogyan emlékeznek a forradalomra? Van-e valami konkrét emlékük róla?
H.M.: Fiatal voltam, 12 éves. Amikor a forradalom lecsendesedett, édesapám bevitt minket Pestre. A Múzeum körútról van egy emlékem, ahogy egy magyar szabadságharcos felnyitotta az ott állomásozó szovjet tank ajtaját, és beledobott egy Molotov-koktélt. A szovjet katona égve ugrott ki a tankból…
Marika néniék Csepelen a Magyar utcában laktak, s mivel harcok ott is voltak bőven, a forradalom két hetét egy bunkerben vészelték át. A Csepel Művek területe tele volt légoltalmi óvóhelyekkel, melyek közül az egyébként ma is látogatható 2-es számú volt fenntartva polgári védelmi célokra. Első emlékei az utcában menetelő katonákról és édesanyjáról vannak, aki egy takarót aggatott az összes ablakra, míg bent halkan szólt a Szabad Európa rádió. A korabeli állapotokra jellemző, hogy Marika néni szülőfalujában, Répceszemerén a budapesti eseményekből szinte semmit sem érzékeltek, s egyszerűen csak ellenforradalomról beszéltek.
H.M.: Édesapám reggel 4-kor ment kenyérért, mire visszaért, alig akarták beengedni. Egyszer kinéztem a kapun, de csak tankokat láttam, szerencsém, hogy nem lőttek.
Miután Moszkvában a magyar forradalom leveréséről döntöttek, Csehszlovákiából vezényelték át a szovjet tankokat Budapestre. Kázmérék családja ezt testközelből láthatta.
V.K.: Az országúthoz közel laktunk, ott volt a bakterház. Rádión hallgattuk a híreket. Odakintről három nap és három éjjel hallottuk a tankok zúgását. Ugye ezek nyugatról, Csehszlovákiából érkeztek, Komáromnál jöttek át a határon. Akkor már sejtettük, hogy a forradalom el fog bukni ekkora túlerővel szemben.
Sajnos igazuk lett. Így mindkét család számára egy új élet kezdődött, távol a hazától, barátoktól.
– Hogyan kezdtek új életet Kanadában?
V.K.: Amikor megérkeztünk, a szüleim 5-5 dollárt kaptak. Mindent hátrahagytunk. Az edmontoni repülőtéren volt egy hely, ahol használt ruhákat adtak nekünk. Amíg szüleim nem találtak munkát, az állam biztosított segélyt, motelben szálltunk meg. Miután aztán a szüleim munkát kaptak, ezek a lehetőségek megszűntek.
Kázmér bácsi Ógyallán (akkor Magyarország része, ma Szlovákia) született, szülei jól beszéltek szlovákul, így esett a választásuk Edmontonra, ahol akkoriban sok kelet-európai, főleg szláv nyelvet beszélő menekült élt. Ma már hihetetlennek hangzik, de igaz: Alberta fővárosa ekkoriban mindössze 250 ezer lakost számlált, legmagasabb épülete pedig a ma is üzemelő Macdonald szálloda azóta elbontott, 16 emeletes szárnya volt a Jasper sugárúton. A város gazdasági fejlődése a család érkezése előtt nem sokkal, az ’50-es évek elején indult el, amikor olajat találtak a környéken.
A korabeli viszonyokat jól jellemzi, hogy Kázmér bácsi elmondása szerint édesapja – aki egy cementgyárban kapott munkát – óránként 1,4 kanadai dollárt keresett, s ebből a pénzből az édesanyja bőven be tudott vásárolni egy hétre négytagú családja számára.
H.M.: Édesapám nehezen talált munkát, édesanyám egy ügyvédnél takarított. Minket, menekülteket támogattak, motelben lakhattunk, étteremben ehettünk. Nehéz volt újrakezdeni…
– Iskola, beilleszkedés?
V.K.: Betettek minket egy katolikus iskolába, és egy hét után jöttek rá, hogy fogalmunk sincs, miről beszélnek, mert nem értünk angolul. Két szót tudtam angolul: yes és no. Később a Szent Mihály Iskolába kerültünk, ahol más menekült gyerekekkel együtt tanítottak minket angolra.
Marika nénit és Kázmért bácsi útjai végül a katolikus templomban keresztezték egymást, sőt, egy ideig még ugyanott, az azóta már lebontott Dömötör-házban laktak. Ezt a házat egy helyi magyar vásárolta meg, és adta bérbe a menekült családoknak, eképp segítve az otthonról elszármazott honfitársainak.
A két életútban további közös momentum, hogy már tizenéves korukban el kellett menniük dolgozni, aztán végül mindketten ott fejezték be pályafutásukat, ahol elkezdték. Kázmér bácsi egy ideig takarított, majd 1959-ben, 18 évesen megvásárolta élete első teherautóját. A volán mögül 48 év múlva, 2007-ben szállt ki, ezidő alatt 10 teherautó fordult meg a kezei alatt. Marika néni gyerekekre vigyázott, majd 35 éven keresztül egy laboratóriumban dolgozott, mielőtt nyugdíjba vonult.
– Elkerülhetetlen kérdés: volt-e, esetleg van-e honvágyuk?
V.K.: Soha! Én mindig jól éreztem magam Kanadában. Egyedül a hideghez volt nehéz hozzászokni.
H.M.: Nem szerettem annyira Edmontont…
A fenti válaszokból következtethettem volna arra, milyen gyakran jártak otthon ’56 után. Kázmér bácsi egyszer, a rendszerváltás után látogatott haza, míg Marika néni először 1965-ben szánta rá magát férjével együtt, hogy hazarepüljenek, s utána is rendszeresen tettek látogatást szülőföldjükön.
A modern kor technikájának köszönhetően az interjú közben megtaláltuk Kázmér bácsi és Marika néni egykori lakóhelyét Almásfüzitőn, illetve Csepelen. Sajnos, a hasonlóságot itt is megmutatkozik: egykori lakóházaik a múlt homályába vesztek. Az elbontott épületekkel együtt emberi sorsok és emlékek tűntek el, a helyükön felépítésre került főutak fedik el azt a sok-sok történetet, melyet az egykori lakók közösen írtak. Ha az ember ma arra jár, esetleg az útszéli fák tudnának mesélni róla, milyen volt itt az élet 70-80 évvel ezelőtt. Vagy az olyan emberek, mint Marika néni és Kázmér bácsi, akik egy régi kor ma már maximum fényképeken látható örökségét, történeteit, legendáit őrzik emlékezetükben.
