„Értékeket, egy élményt tudok és szeretnék továbbadni”
Zürichben régi időkre nyúlik vissza a magyarok összeszervezésének hagyománya, hiszen már a 19. századtól jelentős magyar kisebbség élt itt. A századfordulón alakult cserkészet is hamar gyökeret vert a városban és az 1956-ban itt letelepedett magyarok 1957-ben megalapították a II. Rákóczi Ferenc fiú, majd ezt követően 1962-ben a lány cserkészcsapatot. A lány csapat jelenlegi parancsnoka Pilinszky Katalin, aki az elmúlt évtizedekben több generációt vezetett és látott felnőni. A cserkészeten kívül, ahol nemcsak csapat, hanem a svájci körzet parancsnoka is, a zürichi Magyar Katolikus Misszió egyházközösségének, a Zürichi Magyar Egyesületnek, a Svájci Magyar Ház Alapítványnak és a Svájci Magyar Táncház Egyesületnek szintén oszlopos tagja. Vele beszélgettem a cserkészcsapatról és parancsnoki tapasztalatairól. Érdekelt, milyennek látja saját szerepét, küzdelmeit, azt, hogy mi segített neki töretlenül lelkesítőnek maradni ebben a sok energiát, időt és felelősséget igénylő pozícióban.
Pilinszky Katalin (cserkész nevén Maszkot), 8-9 évesen kiscserkészként kezdte a cserkészetet. Kati parancsnokságának hossza legendás, a Külföldi Magyar Cserkészszövetségben (a KMCSSZ-ben) nem volt még más ilyen hosszú ideig csapatvezető. 1987-ben vette át az irányítást Golarits Gyöngyi nénitől (akivel a mai napig aktívan együttműködnek a zürichi magyar katolikus közösségben). Bár Maszkotnak eredetileg nem voltak csapatvezetői ambíciói, a felkérésre mégis elvállalta a feladatot. Zürichben ekkor még több cserkészcsapat működött, és megesett, hogy egy család gyermekei külön-külön cserkészetre jártak. Az ő családjukban is így történt, ezért:
„Az első dolog volt, hogy vonjuk össze és csináljuk együtt tovább.” – szögezte le Maszkot.
Vezetősége alatt először a fiúk csapatparancsnokával újrarendezték a Zürichben működő csapatokat. Egységes, együttműködő egésszé formálták a zürichi magyar cserkészeket. A fiú és lány csapatokat megtartották külön név és szám szerint, de ezek gyakorlatilag teljesen összefonódva működnek a mai napig.
A két fiú csapatot összevonták, a lányoknak a 62. számú Sarolta maradt. Közösen szervezték a heti foglalkozásokat, táborokat. Adódott a kérdés, hogy miért nem egyesült akkor teljesen a fiú és a lány csapat?
Pilinszky Katalin: „Felmerült az egy, vegyes csapat alapítása, én vagyok egy kicsit ellene. Ha valaki majd átveszi a vezetést, akkor valószínűleg le kell adnia a csapatszámot és az egyik korábbi, hagyományos nevet is. Nem tudom, miért, de azt sajnálnám. Például a 62-es Sarolta az alapítása évében kapta ezt a számot, nekem jelentősége, hagyománya van. Amikor a 78-as zürichi fiú csapat, a Dugovics Titusz csapatot a korábbi fiúcsapattal összevontuk, a régi nevére kereszteltük, így lett II. Rákóczi, viszont a csapatszámot sajnos már nem adták nekünk. Lehet, hogy ebből majd egyszer új csapat lesz, új névvel, új számmal… Valószínűleg egyszer majd történelem lesz, hogy volt egyszer egy lány csapat, egy fiú csapat… de én sajnálnám feladni ezeket a hagyományokat. A többieknek talán már nem jelent annyit. Lehet inkább nosztalgikus okokból érzek így. A csapatok működése közös, egy a pénztárunk, együtt dolgozunk, egy közösségként.
KCSP: Milyen kihívásokkal, nehézségekkel szembesültél?
PK: Nyilván az elején az a nehéz, hogy mint fiatal, mindent máshogy akarsz csinálni, mint ahogyan a korábbi vezetők csinálták. Voltak nézeteltérések az első időszakban, de az ember aztán belejön. Most meg, a mostani kihívások… Sok is most a világban a változás, alkalmazkodnunk kell. Úgy érzem, változik a hozzáállás a cserkészethez. Például van, hogy az utolsó pillanatban készülünk fel egy-egy programra, foglalkozásra. De szerintem nem olyan vészesek ezek a dolgok, megoldjuk együtt. Jó a hangulat. Aztán persze vannak nehézségek, az elmúlt években is voltak. Találkozunk olyan helyzetekkel, amik konfliktusosak, kilépésekkel, ilyenkor az ember próbál békét teremteni.
Én meg általában szeretem a békét, hogy a kecske is jól lakjon, meg a káposzta is megmaradjon. És vannak dolgok, amiből nem adok alább. Egy bizonyos nívót, a lényeget szeretném tartani. A játéknak is van helye, szerepe, de hiszek benne, hogy a cserkészet több annál, hogy csak végigjátszuk a délutánt, szeretném, hogy tanuljanak valamit a gyerekek.
Szeretném, hogy a hétvégének, a tábornak legyen valami többlet értelme. A játékos együttléten túl értékeket, egy élményt tudok és szeretnék továbbadni. Valamit, amit hazavisznek majd, amit megtanultak, amitől gazdagodnak.
KCSP: Kire, kikre tudtál támaszkodni ezekben a helyzetekben?
PK: Mindig voltak vezetők, akikkel jó volt a kapcsolat, hol velem egykorúak, vagy idősebbek, fiatalabbak. Jó érzés, bíztató, hogy meg tudjuk beszélni a dolgokat és ez nekem fontos is. Például a két csapatparancsnokkal a működés miatt mindig megoszlott a munka. Megvolt az a rész, amiben én tudtam többet vállalni. A fiúk meg a gyakorlati cserkészetben voltak erősebbek. Nekem jutottak az éves jelentések, cikkírások, a szülőkkel való kapcsolattartás. Amiben volt ötletük, azt ők csinálták, ami meg nekem ment jobban, abban én dolgoztam többet. Ilyen szempontból nagyon jó dolog ez a kéttős csapatparancsnokság. Mindenkinek megvan a munkája, de mégis meg lehet a helyzeteket beszélni, közösen dönteni.
KCSP: Milyen cserkészvezetői vagy más vezetői példáid voltak?
PK: Szerintem én nem olyan vagyok, akinek egy példaképe van, hanem olyan, aki mindenhonnan összegyűjtögeti, felhasználja, megpróbálja alkalmazni, amit lát. Összemazsoláztam magamnak azokat a tulajdonságokat, hozzáállást, mindenfélét, ami tetszett, nem csak a cserkészetből. És beépítettem a munkámba.
KCSP: Szerinted miben fejlődtél a cserkészet által?
PK: Amit mindenképp a cserkészetben tanultam, az emberek elé kiállás. A mások előtti beszédet már a tábortűzi jelenetekben lehetett gyakorolni. Biztos nagyban segített az egész magyarságom fejlődésében. A szüleimtől is sokat kaptam, ez adja ma a magyarságom egy részét, de a cserkészetből jött a másik. Támogatta a kreativitásomat, az új ötleteket, gyakoroljuk, amikor kitaláljuk a keretmesét. Óvónő a szakmám és a munkahelyemen, mint pedagógus is fel tudom ezeket a készségeket használni. Ez egy kölcsönösen gyümölcsöző folyamat, mind a kettő profitál a másikból.
KCSP: Te mely értékeket tartod a legfontosabbnak a cserkészetben, szerinted milyen tudást kell benne hangsúlyozni?
PK: Nehéz kérdés, mert sok mindent lehetne mondani, hangsúlyozni. Van egyrészt a magyarság, mint egész. Hiszen ha már magyar cserkészek vagyunk, próbáljuk megőrizni a népi kultúránkat, átadni a történelmünket. Külföldön a gyerekeknek ezek nem adódnak olyan magától értetődően, mint Magyarországon. A cserkésztudás önmagában értékes. Amit szintén észreveszek a mindennapjaimban, hogy sok praktikus dolgot tanultam, például tüzet gyújtani. A mai fiataloknak, akik sokszor a képernyő előtt ülnek, a praktikus dolgok, az elsősegély gyakorlataink, a csomók ismerete kifejezetten hasznosak lehetnek.
A mindennapi létünket segíti a cserkésztudás.
KCSP: Mit szeretnél, mit szerettél volna képviselni és közvetíteni a cserkészetben?
PK: Amit talán át tudok adni, az a hozzáállásom a vezetéshez, a munkához, kérdés persze, mennyire veszik át. Én, általában amit csinálok, azt teljesen csinálom, nincs ez máshogy a cserkészetben sem. Így dolgozom, legyen az a munkahelyem, vagy más, nekem fontos, hogy rám lehessen számítani. Így vezetem a csapatot is. Az biztos, hogy a cserkészet olyan munka, ami nekem számít, azért csinálom, azért nem hagyom ott. Érzem, hogy valamit sikerült felépíteni, ami fontos, amit érdemes megőrizni, továbbadni. Láttam példát arra, hogy ahol a parancsnok hirtelen otthagyott egy csapatot, az hamar meg is szűnt.
Szokták mondani, hogy a cserkészet is egyfajta életmód. Szeretem, hogy megvannak a maga szabályai, a kerete, és közben nagyon sokoldalú. Mindig azzal érvelek a szülőknek, akik gondolkodnak, hogy hozzák-e a gyerekeiket, hogy ez egy extrém sokoldalú elfoglaltság.
Más, mint mondjuk egy fociklub, ahol elsősorban a sporton van a hangsúly, meg a barátságokon. A cserkészetben is megvan a közösség és a mozgás szeretete, de ráadásul annyi minden más is még! A természet szeretete, a vallás és a hit, a magyarság, a hagyományaink, például a népdal kincsünk. A cserkészetnek köszönhetem azt a 200-300 népdalt, amit tudok! Élvezem, hogy együtt sokat tudunk tanulni, ismételni, mindig jó, ha az ember valami újat tud hozzáadni a megszerzett tudásához.
KCSP: Mik voltak a legnagyobb örömeid, eredményeid?
PK: Nagyon nehéz megmondani! Eleve szerintem a legnagyobb örömöt, meg eredményt nem lehet ennyi év után kiválasztani, mert nagyon sok van, felsorolni sem tudom. Már maga az egy eredmény, hogy még mindig megvan a csapat, még így is, hogy sokszor azt érzem, hogy sok feladat hárul rám.
A vezetőim egyre fiatalabbak, az is siker, hogy szót értek velük, tudunk együtt dolgozni. Jól megy, közösen haladunk, ami szerintem egy lényeges dolog, máshogy nem is működne.
És mit értem el? Amit az előbb is mondtam, ami nekem fontos, hogy nem csak játszogatunk, hanem tanulunk. Szeretem rendszerbe foglalni a tudást. Miután elkezdtem a csapatot vezetni, kitaláltam, hogy egy évi mottó mentén szervezzük a az ismeretszerzést. A segítségével az évben elsajátított anyag egy keretre van felfűzve, nem minden alkalom más, hanem az egész évben átível egy keret, egy keretmese. Nem csak egy hétvégén, hanem egy éven keresztül foglalkozunk egymásra épülően egy-egy témával. Tavaly például egy időgépet építettünk és akkor rengeteget tanultunk a magyar történelemről. Eddig sikeresen vittük tovább ezt a módszert, mindig továbbfejlesztettük. Idén például világ körüli útra indultak a cserkészeink.
Ami nem eredmény, hanem élmény, például, az a sok dolog, amit vezetőként együtt létrehoztunk. Egy időben a csapatunknak csapatkenut építettünk és vele valamelyik svájci folyón leeveztünk. Visszagondolva, nem is tudom, honnan vettünk ennyi szabadidőt. A korábbi fiú csapatparancsnokon keresztül az ETH (ti. a zürichi műszaki egyetem) báljának a díszletkészítésén építkeztünk az akkori segédtisztekkel. Berendeztük az egyetemet és cserébe részt vehettünk az eseményen vagy gyarapíthattuk a csapatkasszát. Máskor meg szereztünk egy szerkezetet, amivel végighajthattunk a városon, a villamossíneken éjjel a schwamendingeni alagútban. Hatalmas élmény volt, máig emlékszem!
A többi külhoni magyar cserkésszel együtt kerületi táborokban rendszeresen utazunk Németországba. Kétszer pedig a svájci cserkészek nemzeti táborában is részt vettünk, mi, svájci-magyar cserkészek! A 22 ezer cserkész közt a mi kis altáborunkkal ott lenni nagy hatással volt ránk. Egyre több táborunk van a svájci körzeten belül, együtt, a többi városhoz, kantonhoz tartozó csapatokkal is. Korábban a hagyományos pünkösdi táborunk volt együtt az egész svájci körzettel, most már kiscserkész hétvégét és tavaszi tábort is szervezünk közösen. Így segíteni tudjuk a most létrejövő, alakuló csapatok munkáját, találkozhatunk egymással és tanulhatunk tőlük, ők tőlünk. Az is egy nagy élmény volt. Terveztünk háromszor Magyarországon csapattábort, volt, hogy másik csapattal, volt, hogy egyedül.
Mindig volt, akivel összefogva tudtunk együtt dolgozni.
Úgy látom, a mostani fiatalok is így csinálják, szerveznek maguknak cserkészeten kívüli programokat, mint ahogyan mi is, korábban, az akkori vezetőkkel. Nehezen találunk olyan embereket, aki ennyi időt és energiát belefektetnek egy-egy extra program szervezésbe.
És mégis, a mai napig mindig van olyan, aki hajlandó szervezni valamilyen közösségépítő programot, egy bicikli vagy kenutúrát. Szerintem fontosak ezek a dolgok, és így megy tovább a cserkészet, így tudunk jól együtt dolgozni és jól is érezzük magunkat.”
