„Édesapám két perc alatt döntött. Azt mondta, menjek, legalább én boldog lehetek.”
Tiszteletben tartva a közösségi hagyományokat, idén is ünnepi, megemlékező szentmisével kezdtünk, melyben Angyal Lajos atya kiemelt figyelmet fordított az 56-os fiatalok hitének és bátorságának kiemelésére. Lelki töltekezésünket követően szervezeteink képviselői koszorúzással és főhajtással emlékeztek meg a 63 évvel ezelőtti eseményekről a helyi temetőben, amely egy 56-os emlékműnek is otthon ad.
Délután három órakor került sor ünnepi műsorunkra, melyet idén a Szent István Római Katolikus Egyházközösség nagytermében tartottunk. Műsorunkat az Antalóczy család zenés-verses műsora nyitotta. Családjuk 1956-ban hagyta el Magyarországot és azóta is büszke képviselői a magyar kultúrának. Külön öröm volt, hogy fellépő művészeink saját zongoradarabbal és a korabeli hangulatot visszaidéző verssel emlékeztek az eseményekre.
Ösztöndíjasként az a megtiszteltetés ért, hogy lehetőségem adódott ünnepi beszéddel köszönteni a megjelenteket. Nem kis kihívás, ugyanis a közönség soraiban az események élő forrásai foglaltak helyet. Úgy éreztem, ezen a napon hozzájuk kell szólnom. 1956 eseményeit végső soron magyar győzelemmel zártuk – erről,ilyen formában bizonyára keveset hallunk. Záloga ennek, hogy 9000 kilométerre az anyaországtól is magyarul beszélgetünk és hiszünk a megmaradásunkban. Az elnyomó rezsim, amely ellen 63 éve népünk fellázadt, tiltotta a vallás gyakorlását, azonban nem tudta elvenni tőlünk hitünket és identitásunkat. Hálás köszönet illeti mindazokat, akik megpróbáltatásaik ellenére hitüket külhoni magyar közösségeik gyarapítására használták.
Büszkék vagyunk közösségünkre, hiszen szépkorú – akár 1956-ot is megélt – tagjaink mellett fiataljaink is aktív szerepet vállaltak a megemlékezésben. Idén a gyerekek műsorához a digitális technikát is segítségül hívtuk. Egy tíz éves kislány naplójának részletei adták történetünk keretét, melyhez az eseményekhez köthető versrészleteket illesztettünk. A hatást a vetítőn megjelenő korabeli, eseményekhez kapcsolódó képek növelték. A műsorban az Arany János Magyar Iskola diákjai és cserkészeink vettek részt. Műsorunkat a Rozmaring Táncegyüttes három korcsoportjának táncbemutatója zárta.
A hamiltoni közösség megemlékező programja ezzel még nem ért véget. Mertünk nagyot álmodni és hetekkel a műsor előtt felhívást tettünk közzé. Ebben arra kértük a családokat, hogy osszák meg közösségünkkel az otthonukban található 1956-os emlékeket, amelyeket a műsor után közösen szemügyre vehetünk. Szerencse, hogy Hamiltonban semmi sem lehetetlen; a műsort követően egy nagyon jó hangulatú, általunk szervezett mini kiállításon is részt vettünk, ahol maguk a kiállítók voltak vezetőink. A történelem életre kelt, tapinthatóvá vált. Voltak pillanatok, amikor az asztalokat körben álló hallgatóság döbbent csendben vagy mély megilletődöttségben csodálhatta a nem mindennapi tárgyakat.
A kiállításunk részeként Szőke Zsófia édesapja hagyatékának egy részét is megtekinthettük: korabeli iratok, bizonyítványok, menlevél és a gyertya, melyet minden évben meggyújtott a család menekülését követően. Kiállításunk visszacsatolt az előadáshoz is. Seregélyes Márton felajánlásaként kiállításunk része volt egy darab a ledöntött Sztálin-szobor talapzatából. Ez a mozzanat a gyerekek műsorában is hallható, látható volt. A Gauder család is közszemlére bocsátotta birtokukban lévő tárgyait. Laci bácsi édesapja kézzel készített kabátját is kiállította, melyben aztán ő maga menekült.
Így Cili néni bőröndje is látható volt, mely végigkísérte őt azon az úton, amely Kanadába vezette. Elmesélte: menekülésének ötlete egy pillanat töredéke alatt született meg, amikor is édesapja így búcsúzott tőle: „Menj, kislányom, legalább te boldog lehetsz majd.” Több tíz év után sírva borultak egymás nyakába, amikor első találkozásukkor rádöbbentek, mekkora áldozat és hit volt abban a búcsúzó mondatban.
Hálás szív, köszönet, öröm és könnyek. Ezek a szavak jellemezték legjobban közösségünk megemlékezését. Szervezőként remek visszacsatolás volt látni a meghatódott tekinteteket és élvezni a kiállított tárgyak körül kialakult beszélgetések perceit. Másfél hónapja élek a diaszpórában a hamiltoni magyar közösség tagjaként. Eddig minden alkalommal könnyes szemmel énekeltem a Himnuszt és nem volt ez másképp ezen a napon sem. Minden alkalommal különleges érzés megtapasztalni, mekkora erő is lakozik a magyarságban. Köszönet érte!
