Még most is mosolyognom kell, ha eszembe jut az a mondat, amit egy ideje teljesen természetesen mondok ki minden hétfőn: „Befejezem a tanítást és már sietek is táncpróbára.” Mintha ez lenne a világ legátlagosabb dolga – pedig ha valaki néhány éve azt mondja nekem, hogy egyszer magyar nyelvet fogok tanítani Chilében, azt még csak-csak elhiszem, de hogy egy kis néptánc is keveredik a mindennapjaimba, akkor valószínűleg jóindulatúan megmosolyogtam volna az illetőt.
Bár a tanítástól sosem álltam messze, de a klasszikus értelemben vett nyelvórák világa mégis új terep számomra. A nem formális tanulási módszerek mindig közel álltak hozzám köszönhetően a korábbi munkáimnak. A magyarórák azonban más tészta: itt nem lehet csak úgy rávezetni a diákokat a nyelvtanra, minden új anyagra, de belejön az ember egy idő után.
A nyelvtani szabályokat gyakran a saját iskolás éveimből kell előásnom. Olyan érzés ez, mintha rég elfeledett fiókokat húznék ki a fejemben, ahol még ott lapulnak a ragozási táblázatok és a mondatrészek. Csakhogy a diákjaim nem fogadják el az egyszerű „így van, mert így van és kész” magyarázatot. Ők logikát keresnek, próbálják megérteni mi hogyan és miért van úgy, de ez nem minden esetben működik. Ha mégis sikerül felfedezni valamit, akkor is öt perc múlva jön egy új kivétel, és kezdjük elölről.
Kezdetben a fogadó egyesületem chilei csoportjait tanítottam, és már az első órák után éreztem, mennyire különleges ez a közösség. A diákjaim között van fiatal, aki most fedezi fel a gyökereit, és van nyugdíjas, aki gyerekkorában hallotta a nagyszüleit magyarul beszélni, de a szülőktől már nem tanulta meg teljesen a nyelvet.
Az órák online zajlanak, de a legszebb pillanatok mégis akkor jönnek, amikor személyesen találkozunk egy rendezvényen vagy kulturális programon. A képernyőn túl hirtelen kézzelfoghatóvá válik az, amit az órákon együtt beszélünk. Ilyenkor senki nem beszél nyelvtani szabályokról, nincs házi feladat, csak nevetés, pogácsa, és a felismerés, hogy ez a nyelv – bármilyen furcsa is néha – összeköt minket.
A nyár eleje óta a LAMOSZSZ magyaróráiba is bekapcsolódtam, és ez új távlatokat nyitott. Már nemcsak Chile, hanem Argentína, Uruguay és Ecuador is felbukkan a képernyőn. Minden ország más akcentust, más szavakat. más élethelyzetet, más történetet hoz magával, de a motiváció ugyanaz: megtanulni magyarul, hogy az ember egy kicsit közelebb kerülhessen valamihez, ami a szívében már vagy még ott van.
Sokszor érzem, hogy van még hová fejlődnöm tanárként. Minden órával tanulok én is – nemcsak nyelvészetet, hanem emberséget, türelmet és azt, hogyan lehet lelkesedéssel tanítani valamit, ami sokak számára eleinte teljes rejtély. A legnagyobb jutalom azonban mindig a visszajelzés: amikor valaki először mond el magyarul egy rövid történetet, amikor egy diák rám ír, hogy most már érti, mi a különbség a -ba/-be/-ban/-ben között, vagy amikor azt mondják, „most már jobban értem a nagymamát”.
És ha újra felcsendül bennem a mondat – „Befejezem a tanítást és megyek táncpróbára” –, már nem tűnik olyan furcsának. A történet második fele – a táncpróba – pedig egy másik mese.
