Látva rácsodálkozásomat, a mentorom, László Brigitta büszkén és lelkesen mesélte, hogy ez a torta Angliában egy nemzetközi versenyen aranyérmet nyert és készítője, Rakó Ilona a verseny után a Hungarian Community Groupnak adományozta. Már ekkor megfogalmazódott bennem, hogy szívesen beszélgetnék Ilonával a versenyről, a motivációjáról, a díjnyertes alkotásról. A találkozás pár hónapot még váratott magára, de egy hideg téli péntek délelőtt végre sor került rá és meglátogattam Ilonát – ahogyan itt a helyi magyarok nevezik, Hugit – az otthonában. A nappaliban foglaltunk helyet, ahol a falat Ilona oklevelei díszítették. Az is hamar kiderült, hogy szintén egy magyar tematikájú alkotásával ezüstérmet is nyert. A beszélgetésbe a férje is bekapcsolódott, aki feleségéhez hasonlóan lelkesen mesélte a versenyekkel kapcsolatos élményeket.
– Mióta éltek az Egyesült Királyságban, Hullban?
– A férjem 2003–ban jött ki, én pedig 2006–ban követtem. Kezdettől fogva ebben a városban élünk.
– Otthon is cukrászként dolgoztál?
– Nem! Amikor a továbbtanulásról kellett dönteni, akkor cukrász vagy szakács szerettem volna lenni, de sajnos nem vettek fel a tanulmányi átlagom miatt, így hivatalosan baromfitenyésztő a szakmám, aminek egyébként némi hasznát is veszem, mert az udvarunkban tartunk tyúkokat, a tortákat mindig friss házi tojásból készítem. A jó alapanyag nagyon fontos.
– Akkor mégis hogyan kezdődött a cukrászat az életedben? Itt cukrászként ismernek téged.
– Pedig én nem tartom magam cukrásznak! Még nincs is róla papírom. Elkezdtem idén ősszel a tanulást Magyarországon, távoktatási formában. Audidakta módon, magam szereztem az eddigi ismereteimet. Természetesen kell hozzá kézügyesség, fantázia, szépérzék, de ezeknek úgy gondolom, hogy sosem voltam híján. Eleinte csak ismerősöknek, családtagoknak készítettem tortákat, aztán híre ment és jöttek mások. Volt üzletünk is itt, ahol házi süteményeket is árultunk, de idővel bezártuk. Ma már csak tortákra veszek fel rendelést és itthon dolgozom.
– A megrendelőid között angolok is vannak? Hogyan fogadják a magyar ízeket?
– Hogyne! Ráadásul sok a visszajáró. A mi ízvilágunk nagyon tetszik nekik és én örülök annak, hogy népszerűsíthetem a körükben.
– Nem hivatalos cukrászként mégis megfordult a fejedben, hogy benevezz egy nagy versenyre. Miért döntöttél így és amatőrként erre hogyan volt lehetőséged?
– Először is, itt bárki mehet versenyre. Igaz nevezési díj van, de papír, végzettség nem számít, csak az, hogy mit tudsz. Azért jelentkeztem, mert azt szerettem volna, hogy olyan ember véleményezze a munkámat, aki ért hozzá és nem ismer. A zsűriben olyan személyek foglaltak helyet, akik a szakma tekintélyei, mint például Brian Taylor vagy Simon Burns. De ott volt az a mestercukrász is, aki a királyi család esküvői tortáját készítette.
– Az első versenyed, ahol máris első helyezést értél el, 2016–ban volt. Hogyan született az elkészített torta ötlete és mennyi munkád volt benne?
– Mivel magyar vagyok, a saját országomra jellemző dolgot kerestem és arra törekedtem, hogy ezt jelenítsem meg. Végül egy háromemeletes tortát készítettem. Azt tudni kell, hogy ezeknek a „modell” tortáknak az alapja hungarocell, és az van bevonva ehető fondanttal, pasztával. A torta alsó szintjét hungarikumok díszítették, pl. a gyulai kolbász, hortobágyi gémeskút, de Mátyás király miniatűr portréja is itt kapott helyet. A középső volt az úgynevezett mese szint, azaz magyar ikonikus mesék szereplői kerültek ide, mint például Dr. Bubó, Ho–ho–ho horgász. A felső, szintén kalocsai motívumokkal dekorált emeletre pedig a magyar címert készítettem el. A munka összesen 18 napot vett igénybe, volt olyan figura, ami egy hétig készült. Összesen körülbelül 200 munkaórám van benne. A legnagyobb kihívás a megfelelő szín elérése volt, mert én csak fehér pasztával dolgozom.
– Hogyan zajlik egy ilyen verseny? Mi volt az első reakciótok eredményhirdetést hallva?
– A verseny háromnapos volt. A zsűrizés egy teljes napig tartott, amikor a résztvevők, érdeklődők elől elkülönítették a teret, ahol a munkák ki voltak állítva. Egy ilyen eseményen igazi élmény a részvétel. Rengeteget lehet tanulni. Amikor kiderült, hogy a nemzetközi kategória aranyérme az enyém, akkor nagyon megdöbbentünk a férjemmel, persze nagyon boldogok is voltunk. Nem számítottunk rá, nem gondoltam volna korábban, hogy ez lehetséges. Több, mint 1500–an indultak, nagyon erős volt a mezőny. Én tényleg csak azért jelentkeztem a versenyre, mert azt szerettem volna, ha hozzáértő alkot véleményt a munkámról.
– Az aranyérem után már elhitted, hogy jó vagy abban, amit csinálsz? Mit jelentett számodra ez a díj?
– Mindenképpen megerősített abban, hogy jó úton vagyok. De profinak akkor sem és most sem tartom magam, mert vannak nálam ezerszer jobbak. Közhely, de igaz, hogy a jó pap is holtig tanul, így van ez ebben a szakmában is.
– Egy évvel később, 2017–ben újra jelentkeztél versenyre és szintén díjat nyertél.
– Így igaz, egy kalocsai mintás esküvői tortával neveztem. Eredetileg nem ezzel akartam, de az előző versenyen az egyik zsűritag mondta, hogy érdemes lenne. Erre a versenyre sajnos kevesebbet tudtam készülni, kb. 100–110 munkaórát fordítottam rá. Ennek fő oka, hogy közben megszületett a második gyermekem. Sokszor az ölemben volt, miközben készült a munkám. Ezen a megmérettetésen „csak” ezüstérmet nyertem. Az eredményhirdetés után megkérdeztem a zsűrit, hogy mi volt a tortával a gond. Kiderült, hogy a felső emeletnek az élei nem voltak tökéletesek. Ebből is látszik, hogy milyen apróságok számítanak.
– Azt gondolom, hogy ez is nagyon szép eredmény, büszke lehetsz rá, gratulálok! Milyen volt az eddigi legkülönlegesebb torta, amit készítettél?
– Egy „beszélő” torta, beépített hangfallal. Családtagnak, a fiamnak készült születésnapjára.
– Tervezel még versenyen indulni?
– Egyelőre nem, hiszen rengeteg időt vesz igénybe, most a családi teendőimre koncentrálok (Ilonának időközben megszületett a harmadig gyermeke) a munka, megrendelések mellett.
– Még egyszer gratulálok, munkádhoz további sok sikert kívánok és nagyon szépen köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
