Amikor a forradalom elindult, éppen a kirakatot rendeztem a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Szivárvány Állami Áruházban. Akkoriban végeztem el a kirakatrendezői főiskolát. Bár az éneklés volt a legfontosabb számomra – a Szolnoki Zeneakadémián tanultam éneket és a Szolnoki Szigligeti Színházban is énekeltem –, de úgy tanítottak, hogy több lábon kell élnem, ezért választottam ezt a másik szakmát is.
Tehát a forradalom kezdetekor éppen a kirakaton dolgoztam, amikor hallottam, hogy az ifjúság felvonul és énekel. Az üzletben mindenki izgatott volt, nagy volt a zaj. „Ez már a forradalom jele” – gondoltam. Tudtam, hogy nem jó az élet, mert ott, ahol laktam, Pálfi Ferencnél – édesapám barátjánál, aki tüzérszázados volt –, sokat hallottam a rendszer borzalmairól. Őt korábban megkínozták, letépték a körmeit, és sokat mesélt nekem arról, mennyit szenvedett a kommunista rendszerben. Szinte el sem tudtam képzelni, hogy ilyen szörnyűségek léteznek, mert az én lelkem akkor még nem érte fel a politika súlyát.
Viszont amikor a felvonulás elindult, megdobbant a szívem. Azon gondolkodtam, vajon mi fog történni Magyarországgal, ha ez a sok fiatal forradalmat indít? A Magyar Rádió közelében laktam, és este, miután hazaértem, hallottam, hogy lövöldözés tört ki. A főbérlőm, Pálfi Ferenc, másnap reggel feljött hozzám, és megkért, engedjem meg, hogy egy kis ágyút állítson fel a szobám ablakában. (Később őt a lábánál fogva akasztották fel.) Először nemet mondtam, hallani sem akartam ilyesmiről. Azzal próbált biztatni, hogy a forradalom után majd attasékocsival hoz ki engem. Azt feleltem: „Feri bácsi, ez egy szép álom, de most a harcok közepette, a valóságban vagyunk. Nem szeretnék ebbe belefolyni, nem akarom, hogy a hálószobámból ágyúval lőjenek.”
Akkor odahívott az ablakhoz, és azt mondta: „Nézd meg! Látod azt a kisgyereket?” Reggel nyolc óra lehetett. Az a gyerek hajnal három óta állt sorban egy kiló kenyérért. Végre megkapta, vitte haza a hóna alatt, de ekkor jött egy orosz tank, és a szemem láttára lelőtte a kisfiút. Akkor azt gondoltam: igen, igaza van Feri bácsinak, nekünk is fel kell vennünk a harcot. Megengedtem, hogy kitegye az ágyút, de én elmentem onnan. A konyhámban később a felkelőknek főztek, és a fiataloknak onnan adták az ételt. Egészen fiatal gyerekek, 13-14 évesek is harcoltak ott, a VIII. kerületben és a környéken.
Másnap, amikor kimentem az utcára, halottakon és összeégett testeken keresztül kellett lépkednem a Rákóczi út környékén. Leírhatatlan félelmet éreztem a sok élettelen test láttán. Próbáltam átjutni rajtuk, a testvéremet és Imrét kerestem. Imre karmester volt – a Dima csarnokban (Dózsa Művelődési Ház) ismertem meg egy koncerten, ahol én is felléptem. Reméltem, hogy ő tud segíteni kijutni az országból, mert határtalan rettegés volt úrrá rajtam. Egyszerűen tudtam, hogy itt nem maradhatok.
A rákövetkező napon az ÁVÓ-tól jött egy levél, amelyben az állt, hogy jelentkezzek náluk pénteken. Nagyon megijedtem, és ekkor eldöntöttem, hogy azonnal elhagyom az országot. Imre segítségével elindultunk Bécs felé. Később Imre feleségül vett.
Ez a beszélgetés a kanadai Hamiltonban készült 2006-ban. Ez az interjú a Multicultural History Society of Ontario és a Rákóczi Alapítvány közös Szóbeli Történelem elnevezésű kezdeményezésnek köszönhetően valósult meg, és a vancouveri Simon Fraser Egyetem "Oral History" kollekciójában található: https://digital.lib.sfu.ca/1956-hungarian. Külön köszönet azon önkénteseknek, akik fáradtságot nem ismerve összegyűjtötték a több mint száz interjút az ’56-ban Kanadába érkezett magyar menekültekkel.
